A bűzzárás története

2012/1-2. lapszám | Gémes Atilla |  5823 |

Figylem! Ez a cikk 13 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A bűzzárás igénye valószínűleg az emberré válással jelentkezett. Valószínűleg őseink a műveletet a legegyszerűbb módon, orruk cimpáinak két ujjal történő kiserejű összeszorításával érték el. A korabeli feljegyzések szerint a homo sapiens erre a célra már fából, behasítással készült csipeszszerű eszközt használt.

Természetesen a bevezetőben említett irodalom nem létezik, csak érzékeltetni próbáltam a téma fontosságát azzal, hogy rávilágítottam a megoldandó probléma ősi eredetére, és arra, hogy a bűzzárak alapvető célja tulajdonképpen a bűzök távol tartása orrunktól… Állítólag a bűzzárat a XVIII. század végén fedezték fel, de nem foglalkoznak azzal komolyan, ki találta ki. Mindenesetre a szifon szó eredete a hivatalos dokumentumok szerint görög. Szeretném azonban a figyelmet felhívni, hogy ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Attila korában, külföldi vendégei által készített feljegyzések szerint a király lakhelyéül szolgáló építmények fő tartóelemei belül üreges fémből készült rudak (csövek) voltak, akkor azon sem lepődnék meg, ha a szifont is ők találták volna fel!

1. ábra. Porcelán bűzelzáró

A bűzzárak fejlődéstörténete

Eleinte az emberek tényleg csak az első bekezdésben említett módon, illetve jobb esetben a nemkívánatos anyagok elföldelésével védekeztek a szagok ellen.

2. ábra. Visszatorlódás ellen biztosított bűzelzáró

3. ábra. Leszívás ellen biztosított bűzelzáró

4. ábra. Szelepes bűzelzáró

5. ábra. Leszívás ellen biztosított edényes bűzelzáró

6. ábra. Víznyelő iszapfogóval és burás bűzelzáróval

A bűz megszüntetését korszerűbb, az előzőnél hatékonyabb módon először úgy oldották meg, hogy az illemhelyet valamilyen természetes vízfolyás (patak, folyó) fölé helyezték, így a lepottyanó felesleges anyagok a víz alá kerültek (ezzel a bűzzárás megtörtént), a vízáram elvégezte a logisztikai feladatot, a lebontást pedig a vízi élőlények hajtották végre (megjegyzés: nyilván az értékesebb telkek a folyó felső folyásánál voltak). Az ókori római közművesítési program során, a vízvezeték-építéssel párhuzamosan meg kellett oldani a városba szállított víz felhasználás utáni elvezetését is.

A csatornahálózat kiépítése tulajdonképpen „patakok” átgondolt mesterséges rendszere volt, amely már hatékonyabb, jobban alakítható városszerkezet kialakítását is lehetővé tette, és megoldotta a nagy mennyiségben keletkező ürülék elszállítását is a városból. Állítólag Pompeiben a feltárások során agyag alapanyagú tokos csövekből készült vezetékeket találtak, amelyek a folyékony közegek gravitációs továbbítására voltak alkalmasak.

Ekkor főként mechanikus bűzzárakat alkalmaztak, ami abból állt, hogy a latrina nyílását vagy a padló víznyelő rácsát agyagfedővel, laposra csiszolt kővel vagy léccel elfedték, de ugyanitt találtak a régészek kőből, téglából kirakott műtárgyakat is, melyek a vizet kényszerpályán terelve kezdetleges bűzzárat alkottak. A sötét középkor aztán jelentős változást hozott a szakmában, ugyanis a fejlődés visszafelé indult el.

Egy rossz vallásértelmezés és eszement felfogás alapján az egészséges kíváncsiságot, a felfedező ösztönt isten nevében tűzzel és vassal rombolták, divattá vált a trendi vezeklés, az ápolatlanság, viszont eretnekség volt a higiénia, és egyáltalán, ha valaki törődött magával. Ilyen körülmények között nem volt értelmezhető a bűzzárás igénye.

A városlakók tehát az utcára öntötték az ürüléket, ahol a kövezeten bokáig lehetett járni a szennyben.

7. ábra. „Primus” bűzzár kiszáradás után

Ez kiváló táptalaja volt a különböző járványoknak (kolera, pestis), melyek következtében emberek milliói haltak meg. A sötétség kora után az azt követő „újra-kibontakozás” során aztán újra fel kellett fedezni számtalan dolgot, így jöhetett megint divatba a bűzzárak alkalmazása is. Van, aki egy amerikai, Thomas Crapper nevéhez kapcsolja, vannak olyan vélemények, melyek a vízöblítéses WC 1778-as feltalálásának idejére teszik megalkotását, annak hozadékaként említik.

Mindenesetre a vízbűzzárat valaki feltalálta, és azóta töretlenül alkalmazzuk, fejlesztjük mindenféle formában. Ha az alapanyagot tekintjük, akkor történelem során készültek már vízbűzzáras szifonok mindenből, például téglából, betonból, agyagból, ólomból, rézből, vasból, porcelánból és műanyagból is, de egy alapvető alkatrész minden esetben ugyanaz, és ez a benne áramló közeg.

A bűzzárakat működő részük alapján két csoportra oszthatjuk aszerint, hogy a szagok elzárását a víz, vagy valamilyen mechanikus alkatrész végzi. A szifonokat manapság sok névvel illetjük, így beszélünk csőbűzzárról, buraszifonról, szuez szifonról, harang- és csappantyúszelepes bűzzárról is. A felhasználói igények minőségi és mennyiségi növekedése a gyártási kapacitás és a gyártmányok fejlesztése terén is serkentően hatott. Ez a folyamat szült sok olyan kiváló terméket, amely már túlmutat az alapvető bűzelzáró funkción. A komoly innovációs hullám révén például átfolyós rendszerű, olaj- és zsírleválasztós, homok-, szemét- és iszapfogós speciális bűzzárak is készültek, sőt a XXI. század első évében a „Primus” elv feltalálásával egy nagyszerű kettős működésű szifont kapott az építőipar. Ez a találmány a víz- és a mechanikus bűzzár kombinációján alapszik, és feleslegessé tette az átfolyós elvet, mert vízzel és víz nélkül is bűzzáró.

8. ábra. Leszívás ellen védett zuhanytálca-szifon

9. ábra. Udvari lefolyó mechanikus bűzzárral és szemétfogóval

10. ábra. „Primus” bűzzár vízzel telve

Gyártás és kereskedelem

A XIX. század végéig a bűzzárak elkészítésének fortélyait többnyire a szerelőmesterek adták tovább inasaiknak, ipari méretű előállítás Európában még nem volt jellemző. A komolyabb városfejlesztési elképzelések mentén aztán a manufaktúrákból kiemelkedő gyártó cégek (bádogosok, öntödék stb.) már komolyabb jövőt láttak az épületgépészeti termékgyártásban és -fejlesztésben.

Erre az iparági fejlődésre építve jöttek létre aztán a kereskedelmi és elosztóhálózatok is. A folyamat úttörője volt Ulrich Baptist János osztrák gyáros és kereskedő, aki 1912-ben nyitotta meg budapesti épületgépészeti nagykereskedelmi üzletét.A világháborúk pusztítása utáni újjáépítés nagy lendületet adott az épületgépészeti termékek előállító iparának, ebben az időszakban alapítottak sok, ma már nagynevű családi vállalkozást, melyek csúcsminőségű termékeikkel folyamatosan meghatározták az európai lefolyógyártást.

---