Az olcsó csapok gyártási trükkjei
2012/10. lapszám | Piskóty Miklós | 6366 |
Figylem! Ez a cikk 14 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Egy fürdőszobaszalonba vagy szerelvényboltba betérve meglepetéssel tapasztaljuk, hogy az azonos rendeltetésű, legolcsóbb és legdrágább csapok ára között tíz-, de esetenként akár százszoros különbség is mutatkozik. A felső kategóriába tartozó, „prestige” csapoknál a „desing”-t és a gyártó vagy a divatos tervező „image”-át kell megfizetni. Az egyszerűbb mosdócsapnál maradva felmerül a kérdés, hogy mi a magyarázata annak, hogy az egyik 2500, a másik, első pillantásra hasonlónak tetsző darab 15-20 ezer forintba kerül?
A csapok krómozott felületét tüzetesebben megvizsgálva árulkodó jeleket fedezhetünk fel. Az olcsó szerelvények valahogy nem csillognak annyira, és a visszatükröződő egyenesek is elgörbülnek, széttöredeznek. Egy igényes csap gondosan csiszolt és polírozott sík felületei akár tükörként használhatók. A csiszolás nagyon drága művelet. A 80, 120 és 320 finomságú papírral történő műveletsorból egyet kihagyva már sokat lehet spórolni. Ugyanez vonatkozik a polírozásra is. A karos automatákkal végzett felületi megmunkálás biztosítja a munkadarabok alakhűségét és a felületek egyenletes minőségét.
A gépek ára, működtetésük, és a beállításukat végző, magas képzettségű szakember sokba kerül. Az olcsó munkaerővel rendelkező országokban ezeket a műveleteket kézzel végzik, és a realitásoknak megfelelően eleve alacsonyabb minőségi követelményeket támasztanak. A króm bevonat vastagságának minimális értékre szorítása csökkenti a költségeket, de néhány éven belül megbosszulja önmagát. Érdemes egy pillantást vetni a sugárszabályozóra is! A márkás, korszerű perlátorokat hiába keressük az olcsó csapokban, mert azok akár az egész csapnál is többe kerülnek. Pedig egy jó perlátor a víztakarékosság hatékony eszköze, melynek ára a használat során gyorsan megtérül. Az egyszerű csapoknál többnyire drótszövetes kiömlővel rendelkező perlátorral vagy a „háromlábas” kisnyomású szerelvényeknél alkalmazott, levegő-bekeverés nélkül működő, egyszerű sugárszabályozóval találkozhatunk. A csapot kézbe véve a különbség érezhető! Az ember megszokta, hogy „a csapnak súlya van”!
Ezért annak ellenére, hogy az öntési technológia fejlődésével a nyers csaptest falvastagsága tovább csökkenthető lenne, a mértékadó gyártók a szokásos, homoköntéses technológiával nem merészkednek 3,5-4,0 mm alá. Egy kisebb mosdócsap testének tömege 1 kg körül mozog. A bemutatott metszet – állatorvosi lóként – szemlélteti, hogy milyen merényleteket lehet egy csaptest ellen elkövetni. A megmunkált metszet falvastagsága egyenetlen, legvékonyabb részén az 1,5 mm-t sem éri el, a tömege 0,162 kg, így az elvárhatónak alig harmadát teszi ki. A kész csapra vonatkoztatva ez 15-20 százalékos költség-megtakarítást jelenthet. A homoköntésnél a belső járatok kialakítására a mintába helyezett, gyantával összeragasztott homokmagok szolgálnak. Az öntvény minőségére a mag rendkívül nagy hatással van. A gyanta az öntés során elég, és a keletkező gázok amellett, hogy a környezetet szennyezik, az öntvényt is porózussá teszik. Ezért a magokat a legkevesebb ragasztóanyagot igénylő, gömb szemcseszerkezetű, osztályozott, kis portartalmú homokból célszerű kialakítani. A jó homok ritka és drága!
Dubaiban, a sivatag közepén lévő, prémiumtermékeket előállító, német technológiával működő gyárba az öntőhomokot Németországból szállítják! Valószínűleg nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy a távol-keleti, helybéli gyártók nem ragaszkodnak a legjobb minőségű öntőhomokhoz. A mag minősége meghatározza a csaptest belső felületeinek érdességét. Az érdes belső felületek növelik a csap-ellenállást, és áramlási zajokat gerjesztenek. A metszet a csapnivalóan rossz belső felület jó példája. Az uniós szabványok szerint a vízzel érintkező elemeket MS 60 és MS 63 sárgarézből kell készíteni! A 2013-ban érvénybe lépő előírások szerint csak a még ennél is drágább, csökkentett, 1,8-2% ólomtartalmú, DZR jelű anyagot szabad használni. A metszet színeit elnézve nem kétséges, hogy a gyártója nem törekedett a tökéletes alapanyag kiválasztására. Az öntvény forgácsolásánál is lehet takarékoskodni, ha csak a legszükségesebb furatokat készítjük el. A metszetnél a kartusból kiáramló víz elvezetésére szolgáló járatot láthatóan olyan érdesen hagyták, ahogyan az az öntés során kialakult. Szépen fog muzsikálni! A csapok sárgaréz kezelőkarjának tömege meghaladja a 0,2 kg-ot. A sárgarezet más anyaggal helyettesítve lényeges költségmegtakarítás érhető el. A csap lelke a kartus!
Az összehasonlítás céljából egymás mellé helyeztünk két „kerámiabetétes vezérlő egység”-et.
A nagyobb, fémkaros, hőfokkorlátozóval és egyéb előnyökkel is rendelkező ECO kartus listaára 8190 Ft. A kisebb, egyszerű, átlátszó burkolatával kétség- kívül látványos, játékszernek tűnő kartus beszerzési ára a világpiacon nem haladja meg az 1 eurót. Egy hasonló 35 mm-es, minőségi kartusért a boltban 400-600 Ft-ot kell fizetni. Tippeljünk, melyiket teszik be a háromezer forintos csapba? A kartus korongjai alumíniumoxidból készülnek, amit keménysége miatt csak gyémántporral lehet felpolírozni. A közhiedelem úgy tartja, hogy a gyengébb kartusok korongjai nem alumíniumoxidból vannak, és ezért mennek hamarabb tönkre. Az igazság az, hogy a kartusok korongjait – Japán kivételével – mindenütt azonos anyagból állítják elő, és az élettartambéli különbségek az alkalmazott egyéb műanyagok és kenőanyagok minőségében, a mérettűrésekben és a kartus konstrukciójában keresendők. Természetesen a különleges kartusok extra szolgáltatásai, mint például a mennyiség- és hőfokkorlátozó, víz- és hőfokfék, hidegvíz- középállás, acél kar stb. tovább növelik a kar-tus árát, de ezeket nem az olcsó csapokba építik be. Kevesebb és kevésbé költséges alapanyagok és alkatrészek felhasználásával, a túlhaladott technológiához való visszalépéssel és az olcsó, képzetlen munkaerővel a csapok ára leszorítható, de ez szükségszerűen a minőség romlásához vezet, és az élettartam csökkenését eredményezi. Egyszerűen fogalmazva: az olcsó termékek minősége arányos az árukkal.
A csapokat új, korszerű, környezetbarát, termelékeny, kis energiaigényű gyártási technológiák kidolgozásával és bevezetésével kellene olcsóbbá tenni. Ez persze nem egyszerű feladat. A neves gyártók, ismerve termékeik minőségét, bátran vállalnak 5 év „garanciát”. Tehetik, mert a meghibásodás századszázalékban mérhető. A gyengébb minőségű csapok meghibásodási rátájára vonatkozóan néha egészen megdöbbentő számokról érkeznek hírek. Az érintettek jól tudják, hogy egy helyszíni javítás vagy csere költsége – szervizszolgálat általános költségei, kiszállás, órabér, alkatrészár, adminisztráció stb. – az olcsó csap árának többszörösére is rúghat. A saját szerelvényeikben kevéssé bízó cégek általában csak a törvény által előírt legrövidebb időtartamra vállalják a javítási, illetve cserekötelezettséget. A jótállási és szavatossági költségek minimalizálása a vásárló terhére csökkenti a termékeik árat. A garancián túli, fizetős javítás költsége többnyire egy új szerelvény árát is meghaladja, ha viszont újat veszünk, akkor a beszerelés munkadíját is újra meg kell fizetnünk. Ezért hamis az a gyakran hallott okoskodás, hogy „a drága csap áráért inkább három újat veszek”! Az olcsó termékek megjelenése a vevők szempontjából pozitív hatással is bír. A versenyképesség növelése érdekében a neves gyártók a profitjuk terhére kénytelenek csökkenteni az áraikat. A világgazdasági folyamatok hatására a távol-keleti csapok is egyre többe kerülnek, ezért egyre több érv szól a megbízható, minőségi csapok választása mellett.
