Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

A magyar olaj története II.

2013/4. lapszám | Dobai Gábor |  4801 |

Az alábbi tartalom archív, 8 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A magyar olaj története II.

A kőolaj és a földgáz meghatározó szerepet töltöttek, töltenek be többek között épületeink energiaellátásában, ezért érdemes, főleg manapság, amikor a fosszilis energiahordozók közeljövőbeli kimerülése mindennapos téma, áttekintenünk, hogy is állunk velük.

A finomítók

A kőolaj történetét négy korszakra szokták osztani. A fölosztás kritériumait angol–amerikai körülményekre határozták meg, de némi korrekcióval magyarországi feltételekre is alkalmazhatók.

A XIX. század harmadik harmadában a kőolajat elsősorban az ipari forradalom szimbólumának tekinthető gőzgépek számára, kenőolaj és világító petróleum alapanyagaként használták. A történelmi Magyarország vasúthálózata 1914-ig már kiépült. Budapesten és az ország nagyobb városaiban gőzgépekkel, ún. transzmissziós hajtással működtetett gyártó gépsorok termeltek a boldog békeidőket élő Osztrák-Magyar Monarchia szépen prosperáló gazdasága számára. A vasúti kocsik és mozdonyok tengelyágya, a mozdonyok, hajók és textilgyarak gőzgépeinek vezérmúvei, hengerei és csapágyai rengeteg kenőolajat igényeltek, és az akkori kőolaj-feldolgozó ipar a világítópetróleum termelése mellett elsősorban ennek az igénynek a kielégítését szolgálta. Az első petróleumlámpák Magyarországon 1860-ban jelentek meg, 1864-ben már a pesti utcákat is petróleummal világították. Ez volt az olaj történetének első korszaka, amelyet a kenőanyag és világítási célú felhasználás jellemez.

A Monarchia területén már ebben a korszakban megielentek az első olajfinomítók. Noha az olajpalából, olajhomokból, kőszénből készülő olajtermékek elállításának módját évszázadok óta ismerték, a kőolaj lepárlásának ipari technológiáját pedig már 1820-as években kidolgozták, a kitermelés ehhez képest évtizedekkel le volt maradva. A fölzárkózásra még várni kellett, Magyarországon több mint száz évet. A XIX. század végi ipari fellendülés idején a történelmi Magyarország területén nem voltak ismeretesek olyan bőséges kőolajforrások, amelyek az ország olajéhes iparát táplálhatták volna. Olaj nem volt, igény viszont igen az olajtermékekre, ezért az olajiparban a feldolgozó ágazat kifejlődése évtizedekkel megelőzte a termelő ágazat megielenését. Részben a XIX. század végi ipartámogató törvények eredményeként, a feldolgozó üzemek az ország egesz tetüetén létrejöttek. 1854 és 1898 között az országban 19 olajfinomító épült, több közülük a kor technikai színvonalának megfelelő, legkorszerűbb berendezésekkel. 1893-ban 13 olajfinomító működött, a századfordulóig összesen hat szúnt meg.

1. kép. Izaszacsali olajkút. Kezdetben kis üzemek jöttek létre, például Orsova, Brassó, Szacsal.

Ezek az üzemek importolajat dolgoztak föl amely három forrasból szarmazott: Legnagyobbrészt Galíciából, amely a Monarchia szłnte teljes szükségletét fedezte, kis részben pedig Romániából és Oroszországból (Bakuból). Kezdetben kis üzemek jöttek létre. például Osova, Brassó, Szacsal, majd nagy és korszerű olajfinomítók, akkori szóhasználattal petróleumgyárak épültek a Monarchiában. Az első kisipari üzemet a bécsi Fanto és Társa létesítette Orsován 1878-ban, maid Brassóban és Marosvásárhelyen. 1882-ben Baruch Jeremiás budapesti bankár Marosvásárhelyen szerelt fel kisipari olajfinomítót. 1882-ben átadták az első korszerű nagyüzemet, a Fanto cég által építtetett fiumei olajfinomítót Kőolajfinomító Gyár Rt. néven. Az akkori igényekhez képest alaposan túlmeretezett, havi 5000 tonna termelőkapacitású olajfinomító építését a Magyar Altalanos Hitelbank, a Creditanstalt für Handel und Gewerbe és a Dreyfuss & Rothschild Bankhaz finanszírozta, de a töltőállomást és a rakodót az államvasút ingyen fölépítette, a kikötőben pedig állami költségen epült a tárolómedence.

2. kép. Az Etelka Fiuméban 1910 körül. (Állami Levéltár, Rijeka)

Akkoriban még úgy hitték, hogy a galíciai olajlelőhelyek földalatti folytatásaként a Kárpát-medence mélye hatalmas kőolajmezőket rejt, amelyek révén Magyarország Európa olajnagyhatalma lesz. Ennek a reménybeli olajnak a földolgozasára, praktikusan a tengeri kijárathoz, egy jól átgondolt koncepció reszeként épült a korszerű petróleumgyár Fiumében. A Rothschild család bécsi ága ennek a koncepciónak jegyében, fölkészülve a magyarországi felfedezésekre, mélyen a zsebébe nyúlt. Másodikként 1883-ban a Magyar Petróleumipar Rt. budapesti gyára is megkezdte működését Freund Adolf budapesti és Naschauer Jakab bécsi befektetők tőkéjéből. Mindkét üzem bakui olajat dolgozott fól, ami hajón érkezett Batumiból, miután az olaj a Rothschild család francia ága által építtetett Transz-kaukázusi vasúton átkelt a Kaukázuson.

3. kép. A fiumei olajfinomító építése 1882-ben. Az üzleti terv szerint a termékek áramlási iránya a tenger felől a Fiume–Budapest vasúti fővonalon a szárazföld belseje felé mutatott, míg a föltételezett Kárpát-medencei nagy olajmezők fölfedezése után ez az irány megfordult volna.

A fiumei (ma Rijeka) olajfinomító helyét nagyon pragmatikusan választották meg. Az ügyes üzleti terv szerint a kezdetben bakui olajra épülő termelési folyamatban a termékek áramlási iránya a tenger felől a Fiume–Budapest vasúti fővonalon a szárazfóld belseje felé mutatott, míg a fóltételezett Kárpátmedencei nagy olajmezők fölfedezése után ez az irány megfordult volna. A teljes kört bezáró üzleti láncolat létfontosságú eleme volt az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen tankhajója, a 3620 tonna teherbírású Etelka.

A reménybeli olajmezők azonban csak nem akartak fölfedeződni. Az 1882. évi VIII. tv. kötelezte a kőolaj-feldolgozó vállalatokat készleteik rendszeres bejelentésére, továbbá törvény rendelkezett az olajipari cégek állami felügyeletéről és ellenőrzéséről. A cégek termékeiket csak a kincstári részesedés befizetése után értékesíthették, nyersanyagot vámigazolással vásárolhattak külfóldről. A galíciai olaj földolgozására koncentráltan települtek petróleumgyárak a régióba, például Munkácsba, Csapba, Kisvárdába, Nyírbogdányba, Túróczszentmártonba. 1886-ban alakult a Berg Adolf és Társa Ásványolaj Finomítógyár, amely aztán 1891-ig Budapesti Ásványolajgyár néven működött. 1890-ben megalakult a Dési Kőolaj Rt., amely 12 kisüzemet rendezett be román és 18-at galíciai olaj finomítására.

1898-ban az osztrák és amerikai konkurencia visszaszorítására kormányrendelettel kötelezővé tették a galíciai olaj használatát.

A magyar finomítók

A magyar finomítók 1887-ben „műolaj” vámmentes behozatalának engedélyezését kérték a kormánytól. A műolaj olyan, már földolgozott kőolaj, amelyhez más finomítványt kevertek, és további földolgozása újabb desztillációval történt.

A román ipar az egyszer már lepárolt késztermékekből (benzin, petróleum, gázolaj, bitumen) olyan keveréket állított elő , amilyet a megrendelő akart. A román partner a magyar finomítók igényeinek megfelelően zömmel paraffinmentes pakurát szállított be, amelyet már nem kellett paraffinmentesítő eljárásnak alávetni, hanem egyszerű desztillációval lehetett a könnyű olajokat (gép-, henger-, motor-, műszer-, orsóolaj) előállítani. A román műolajimport megoldotta ugyan a jó minőségű alapanyag-ellátás problémáját, de nem kedvezett a technológiai fejlődésnek. A műolaj földolgozása lényegesen egyszerűbb a nyersolajénál, alacsonyabb szakmai színvonalon is elvégezhető, ez pedig nem ösztönzött innovációra, műszaki fejlesztésre. A pénzügyminisztérium a műolaj feldolgozását az egyes finomítók között kapacitásuk arányában fölosztotta, megalapozva ezzel a későbbi kvótarendszer kialakulását.

A kevésbé jó minőségű galíciai nyersolaj feldolgozása bonyolultabb technológiát igényelt, mint ami a román olaj feldolgozásához megfelelt, ezért a finomítókat később modernizálni kellett. Galíciai olajat dolgozott föl többek között a Magyar Petroleumipar Rt., és az 1906-ban alapított Hazai Kőolajipari Rt.

A monarchiában tapasztalt gazdasági föllendülés Magyarországot a külföldi befektetők számára vonzóvá tette. Ekkortájt jelent meg az országban az amerikai Standard Oil Company alapította Vacuum Oil Company, amely korszerű petróleumgyárat épített Almásfüzitőn 1907-ben, majd Csepelen, és hamarosan a legtőkeerősebb céggé fejlődött a magyar olajpiacon. A magyar és osztrák finomítók kartelIt alakítottak a Standard Oil térhódításának mefékezésére – mérsékeIt sikerrel. Az 1900-as évek elején a magyar-osztrák-német tőkével alapított Steaua Romana AG fur Petroleumindustrie Bukarest a Standard Oil tulajdonába került, majd a magyar kormány is megegyezésre kényszerült a Standard Oil, majd 1925 után a holland–angol Shell vállalatokkal.

A Hungarian Oil Syndicate és a kincstár kutatásainak eredménytelensége láttán a magyar kormány ismét rákényszerült az import támogatására, és a minőségi termelés ösztönzése helyett engedélyezte a műolaj behozatalát és földolgozását. A hazai finomítók pedig kereskedelmi tevékenységük fokozásával (ma úgy mondanánk: marketing) próbáltak fönnmaradni. Egyedül a tőkeerős Vacuum Oil Company hajtott végre műszaki fejlesztést, és 1921-től szovjet olajat dolgozott föl.

Az olajfinomító ipar fejlődése

Az olajfinomító ipar fejlődése az 1937–1944 közötti időszakban a zalai olaj diktálta kényszer miatt minden más iparágét túlszárnyalta az országban. Meglehetősen későn, 1944. június 27-én megkezdődtek a magyarországi olajlétesítmények elleni amerikai és szovjet bombatámadások (Ploiestit már 1943-ban támadták). Védekezésképpen megkezdődött a termelés decentralizálása. A „Medveszállás” hadművelet keretében a MAORT Ortaházán egy ún. kisfinomítót épített, a Fanto Győrváron, s tervezett egyet Százhalombattára is, a MOLAJ pedig Vértesacsára tervezte kitelepíteni üzemét. A háború végén a szovjet légierő lebombázta Almásfüzitőn a Vacuum Oil finomítóját, de hamarosan elkezdődött az újjáépítés. Az államosításkor a következő olajfinomítók működtek Magyarországon: Fanto Egyesült Ásványolajgyárak Rt., Shell Kőolaj Rt., Vacuum Oil Company (Almásfüzitő, Csepel), Magyar Olajművek Rt., Kőolaj-Finomítógyár Rt., Photogen Ásványolaj Termékek Kereskedelmi Rt., Magyar-Belga Ásványolaj Rt., Magyar-Olasz Ásványolajipar Rt., Erdélyi Magyar-Olasz Ásványolajipar Rt., Magyar Petróleumipar Rt., Steaua Magyar Kőolaj Rt.

Az 1920-as évektől a motorizáció elterjedésével a kőolajtermékek piacának már igen széles tere nyílt. Egyre több üzemanyagra volt szükség, és egyre több lerakatot, üzemanyagtöltő állomást létesítettek a finomító vállalatok az ország területén. Az országban meglévő finomítói kapacitás azonban még a megnövekedett igényekhez képest is túlméretezettnek bizonyult, ami éles konkurenciaharcot eredményezett. A két világháború között a hazai olajfinomítók valóságos háborút folytattak egymással.

1924-ben az Asiatic Petróleum Co. vezérképviseletet létesített Budapesten Mayer Henrik és Társa néven a romániai Shell vállalat termékeinek forgalmazására. Ebből jött létre a Shell Kőolaj Rt. 1925-ben, amely a csepeli szabadkikötő területén olajfinomító építését tervezte. A Mayer és Társa cég azonban a Royal Dutch Shell tulajdonába került. Az angol-amerikai-holland cég nyomulásával a Fanto szembeszállt: 1924-ben több kisebb cég egyesítésével létrehozta a Fanto Művek Rt.-t, majd a Budapesti Ásványolajgyár Rt. beolvasztásával a Fanto Egyesült Magyar Ásványolajgyárak Részvénytársaságot. 1931-ben fuzionált a Magyar Olaj és Vegyipar Rt.-vel, és megalapították a Magyar Olajfinomítók Kartelljét, a Fanto-n kívül a következő tagokkal: Nyírbogdányi Petróleumgyár Rt., Szőregi Petróleumgyár Rt., Lardoline Olaj-, Zsiradék és Vegyigyár Rt. A Shell és a Vacuum Oil a Fanto kartelljének ellensúlyozására beléptek a Nemzetközi OlajkartelIbe. 1935-ben megszerezték a fiancia-osztrák érdekeltségű Hazai Kőolajipar Rt. részvényeit, a Magyar-Belga Ásványolaj Rt. pedig a konkurenciaharcban tönkrement, telephelyeit a Shell és a Vacuum vásároIta föl. A Shellt és a Vacuumot tőkeereje, a Péti Nitrogénműveket az állami érdekeltség megvédte a bukástól, és megtartotta függetlenségét a Magyar Petróleumipar Rt. is. Ugyancsak 1935-ben a Fanto, a Nyírbogdányi Petróleumgyár Rt., a Royal Dutch Shell, a Steaua Romana AG, a Szőregi Petróleumgyár Rt. és a Vacuum Oil Co. részvételével újabb kartell alakult. Felügyeletüket és érdekképviseletüket az 1932-ben alakult Magyar Ásványolaj-finomító Gyárak Országos Egyesülete, irányításukat az 1930-ban alakult Ásványolaj Nyilvántartási Iroda látta el. Az egymással való könyörtelen rivalizálást a kartellezés sem volt képes fölszámolni, mert a gondok gyökere továbbra is a régi volt: a trianoni Magyarországon működő finomítói kapacitás jelentősen meghaladta az ország szükségleteit. Exportra pedig a gyártmányok gyenge minősége miatt gondolni sem lehetett, sőt a minőségi finomítványokat (henger-, turbina-, transzformátorolaj) Amerikából kellett importálni. Jó minőségű nyersolaj importjára sem volt lehetőség, mert Románia kormánya műolaj kivételével nem engedélyezte alacsony feldolgozottsági fokú termékek magyarországi exportját, azt ugyanis saját finomítóival dolgoztatta föl.

1939 szeptemberétől központi anyaggazdálkodást és állami árszabályozást vezettek be, a műolaj-behozatal pedig megszűnt.

1937. november 21-én a zalai olajkutak megkezdték a termelést, amivel Magyarország kőolajtermelő országgá vált. A zalai olaj okán alapított MAORT 1939-ben már fedezte az ország szükségleteit, 1940-től már exportra is termelt.

4. kép. Az 1882 és 1900 között alapított olajfinomitók közül 13 bizonyult életképesnék. Az első világháború/olajháború előestéjén 12 nagyobb olajfinomító működött a történelmi Magyarország területén 560 000 tonna összes termeléssel, és 23 kisebb finomító dolgozott föl kőolajat, összesen 90 000 tonnát évente. Trianon után, 1921-re már csak 6 olajfinomító maradt a 35-ből.

A magyar olaj megjelenése alapjaiban változtatta meg a finomító vállalatok helyzetét. Míg korábban a túlzott finomítói kapacitás kiélezett árharcokhoz vezetett, ekkor az ádáz konkurenciaharc oka, ezáltal maga a harc is megszűnt, sőt a zalai kutak bőségéhez mérten a hazai kapacitás szűknek bizonyult. 1942–43-ban a zalai kutak 600 000 tonna olajat termeltek, míg az összes finomítói kapacitás 400-450 ezer tonna körül volt. Az időközben kitört második világháború megteremtette a magyar finomítói kapacitás kihasználásának feltételeit, ám ezért a háború vége felé, a bombázások során nagy árat fizettek.

1943-ra az átmenetileg újra megnagyobbodott ország összes finomítói kapacitása 837 000 tonnára emelkedett. Nehezítette a helyzetet, hogy a zalai olaj paraffinbázisú volt, a finomítók pedig a Vacuum Oil kivételével nem voltak fólkészülve paraffinbázisú nyersolaj finomítására. A nagyobb finomító vállalatok jelentős beruházásokat voltak kénytelenek végrehajtani annak érdekében, hogy képesek legyenek a zalai nyersolajat paraffinmentesíteni. A Shell átvette a Magyar Kőolajipar Rt.-től a Gyömrői úti paraffingyártó üzemét, és a Vacuummal együtt komoly pénzt fektettek berendezéseik korszerusítésébe. A Fanto modem paraffingyárat épített, az állami tulajdonú Péti Nitrogénművek is létesített korszerű krakkoló üzemet 1939-ben. 1942. március 28-án megalakult a Magyar Olaj művek Rt., gyakorlatilag állami tulajdonnaI. Az Almásfüzitő mellett, Szőnyben létrehozott új üzem, illetve társaság már eredetileg is a hazai nyersolaj feldolgozására rendezkedett be. A MAORT is tervbe vette olajfinomító építését. Állami kezdeményezésre megalakult a Magyar–Olasz Ásványolajipar Rt. kőolaj- és fóldgázbányászat, -feldolgozás céljából, de az ambiciózus tervek megvalósítását a háború megakasztotta.

Műbenzin

Mint több más kőolaj-kitermeléssel nem, de kellő ipari háttérrel rendelkező országban, Magyarországon is foglalkoztak szénolaj és műbenzin előállításával. 1934-ben a Péti Nitrogénművek Rt. szénolaj- és műbenzingyártás céljára megalapította a Magyar Hydrobenzin Rt.-t. A dorogi szénlepárló üzem termékeire alapozva az új cég megkezdte a termelést, de a kőolajpárlatokhoz képest a szénolaj és műbenzin gyártása nem volt gazdaságos. Az üzemet 1938-ban nyersolaj-feldolgozásra alakították át. 1938 közepéig csak a Vacuum Oil vállalkozott hazai nyersolaj átvételére korszerűen berendezett almásfüzitői és csepeli finomítójában. A Shell is igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni a MAORT-tal, műolaj-kontingensét azonban 1940-ig megtartotta, fennmaradó kapacitásával budafa pusztai nyersolajat dolgozott föl. A műolaj-behozatal megszüntetése után a többi finomító is kénytelen volt átálIni hazai nyersolaj földolgozására. Az 1940-es években a Kőolaj-finomítógyár Rt , az Erdélyi Magyar-Olasz Ásványolajipar Rt., a Magyar Olajművek Rt. és még néhány finomító tőkeerős nagyüzemmé fejlődött.

Kutatások a „Nagy Háború” alatt

Az 1911 . évi VI. tc. (bányatörvény) alapján angol és francia vállalkozók magas színvonalú technikai eszközökkel és szakmai felkészültséggel kutatásokat kezdtek a Kárpát-medencében. A jelentős apparátus feIvonultatása ellenére csak szerény sikerek születtek. Az egyetlen érdemleges kőolajmezőt Nyitra megyében, Egbell (Gbely) határában tárta föl a kincstár támogatásával a Magyar Kárpáti Petróleum Rt. 1914-ben. Az egbelli olajra természetes gázkiömlés terelte rá a figyelmet. A háborús igényekre való tekintettel a kincstár gyors egymásutánban 74 db 200-300 m mélységű kutat furatott Nyitra megyében, amelyekből a háború végéig 28 748 tonna olajat termeltek. A benzinpárlatot egyáltalán nem tartalmazó egbelli olajnak jelentős szerep jutott a háborús igények kielégítésében, a vasút teljes szükségletét fedezte, miután az orosz csapatok 1914 szeptemberében megszállták Galíciát. Nyolc hónappal késóóbi kivonulásukkor 350 000 tonna nyersolajat megsemmisítettek. 1918 után Csehszlovákia kormánya több mint 400 kutat furatott, amelyekből 1937-ig 150 000 tonna olajat termeltek. Ugyancsak a háború alatt végzett magyar állami kutatófúrások értek el először eredményt Horvátországban is. Magáncégek régebben kerestek ott több helyütt olajat, találtak is előfordulást a Muraközben, de a kitermelés nem volt gazdaságos. Az 1910-ben alakult Magyar Kárpáti Petróleum Rt. 1912-ben koncessziót kapott az Iza folyó völgyében folytatandó kutatásra. A cég alapító tőkéje 1,5 millió korona volt, amelyet gyorsan 2 millió koronára emeltek, de a koncesszió feltétele volt az alaptőke 5,5 millió koronára emelése. Az állam részesedését 10%-ban határozták meg. A társaság részvényeit az 1916-ban alakult British and Foreign General Securities and Investment Trust Limited nevű londoni cég szerezte meg, amely a muraközi kutatásban is érdekelt volt. 1918-ban a Lipik melletti Bujavicán 350 m mélységből napi többszázezer m³ földgázt sikerült föltárni, és 50 méterrel mélyebben olyan olajtartalmú réteget találtak, amely közvetlenül a háború befejezése előtt napi 100 tonna olajat adott. E területek részletes tanulmányozása céljából, a kutatás irányítására Kaposváron Kutató Bányahivatalt állítottak föl, a háború azonban meggátoIta működését.

5. kép. A Budafapuszta II-es kútból olaj ömlik az ideiglenes tárolómedencébe 1937-ben.

A háború végéig négy terület bíztatott érdemleges mennyiségű szénhidrogén fölfedezésének reményével: az Erdélyi-medence, Egbell környéke, a Muraköz és az Iza völgye. A háború után a bujavicai területen és a Muraközben a jugoszláv kormány engedélyével magánvállalkozás furatott kisebb mélységű kutakat, amelyek 1937-ig 9000 tonna olajat adtak. A fúrások némelyike alig 1-2 km-re volt a Trianon utáni magyar határtól, mégpedig olyan vonulatokon, amelyek Zala megyében az EUROGASCO kutatási területére is áthúzódtak.

A nyersanyagforrások nélkül maradt ország

Az első világháború/olajháború megakadályozta, majd annak ránk nézve tragikus kimenetele végképp lehetetlenné tette Magyarország számára az első eredmények hasznosítását. A jelentős állami támogatással föltárt kissármási földgázmező, az egbelli olaj, a stájerlaki olajpala az első világháborút/oIajháborút lezáró trianoni békeszerződésben megállapított határokon kívül rekedtek, az új határokon belül pedig nem voltak ismeretesek olyan lelőhelyek, amelyek érdemleges mennyiségű szénhidrogénkészletek reményével kecsegtettek volna.. Gazdasági fejlődésre, gyors javulásra Trianon esélyt sem hagyott. Clemenceau egyszer megjegyezte, hogy „Magyarországot kivégeztük”. Felbomlott és megszűnt az a gazdasági egység, amely az ország peremterületein található nyersanyagforrások, a belső területeken elhelyezkedett feldolgozóipar és a fogyasztók között kiépült. A megcsonkított országban az ipar és a közlekedés energiahordozó és nyersanyag nélkül maradt. Magyarország ismét kőolaj-behozatalra szorult. A magyar gazdaság kőolajigénye 1920-ban 70 000 tonna volt, amely az akkori energiamérlegnek mindössze 2%-át tette ki, ez az arány 1928-ban 3,72%, 1939-ben 4,62% volt. A gépjárművek számának növekedése a közutakon, a dízelvontatás térhódítása a vasúti mellékvonalakon, a mezőgazdaság gépesítése, a belföldi légi forgalom megindulása megnövekedett igényeket támasztott az olajiparraI szemben, ugyanakkor biztos felvevőpiacot jelentett az olajtermékekre. A gépjárműállomány 1923 és 1937 között a ′29–33-as gazdasági világválság ellenére több mint hétszeresére növekedett. A MÁV a harmincas évek közepétől dízelmotoros motorkocsikkal bonyolította le a 4400 km-es teljes mellékvonal-hálózaton a személyforgaImat. Ezeknek az 1927-től a Ganz Mávagban gyártott motorkocsiknak utolsó darabjai még a ′80-as években is üzemben voltak. 1923-ban 3078 személygépkocsi, 751 teherautó rótta az utakat Magyarországon, 1937-ben 16451 személygépkocsi és 3986 teherautó. A legnagyobb arányú emelkedés a motorkerékpárok számának növekedésében mutatkozott, az 1923-ban futott 650 darabos motorkerékpár- állomány 1937-re 9475-re szaporodott. Az 1930-as évek végén kőolajszükségletünk 35%-át a mezőgazdaság fogyasztotta el.

6. kép A Vacuum Oil Company repülőtéri szolgálat emberei repülőgép-feltöltést végeznek a ′30-as években.

Trianon után az ország folyamatosan növekvő üzemanyag-szükségletét 100%-ban importból kellett fedeznünk, egészen a zalai olajkitermelés 1937. november 21-i megkezdéséig. Külkereskedelmi mérlegünket ez alaposan megterhelte, ami amúgy is passzív volt. Románia nem szívesen szállított nyersolajat Magyarországnak, inkább a késztermékek exportját preferálta. A pénzügyminisztérium 1920 elején 20 000 tonna finomítványt vásárolt Romániától, és 70 000 tonna kőolajat importáltunk más forrásokkal együtt összesen. Ez 1929-re 136 229 tonnára, 1936-ra 238 236 tonnára emelkedett. A külkereskedelmi mérleg 1933-ban 13,7 millió pengő volt, amely az év összes importértékének 439%-át tette ki, 1934-ben 13,4 millió, 1935-ben 10,5 millió, 1936-ban 153 millió, I 937-ben pedig 223 millió pengő.

7. kép. Indul az első olajvonat Ortaházáról.

Kíszolgáltatottságunknak a jelentős pénzügyi teher mellett politikai és lélektani vonzata is volt. Kőolajimportra elsősorban Romániából, másodsorban 1921-től a Szovjetunióból volt lehetőség. Nyersanyaghiánnyal küszködő feldolgozóiparunkat különösen nehéz helyzetbe hozta a román kormány 1936 elején kiadott devizarendelete, amely az ásványolaj és az ásványolaj-termékek exportját csak nemes valuták ellenében engedélyezte. Az 1935. novemberi legmagasabb exportárak ennek következtében 38%-kaI, az illetékekkel együtt 40-42%-kal emelkedtek. A drasztikusan megemelkedett nyersolajárak mellett tartós behozatal nem is volt folytatható, mert az ország ennyi nemes valutával nem rendelkezett. Valamelyest javított a helyzeten a magyar-román fizetési és árucsere-egyezmény aláírása, amelynek értelmében a kőolajért csak 30%-ban kellett nemes valutával fizetni. A Magyarország és a szomszédos államok közötti viszony barátságosnak éppen nem volt mondható, a gazdasági fuggőség és kiszolgáltatottság az állandó veszély érzetét keltette.

8. kép. A Shell Kőolaj Rt. csepeli finomítója a 30-as években. A Shell átvette a Magyar Kőolajipar Rt. -től a Gyömrői úti paraffingyártó üzemét, és a Vacuummal együtt komoly pénzt fektettek berendezéseik korszerűsítésébe .

A ′29–33-as nagy gazdasági világválság egyik sajátossága volt, hogy egyes iparágakban visszaesés helyett a termelés föllendülését eredményezte. Ilyen volt Közép- és Kelet-Európában a villamos energia-, a villamossági és a kőolajipar. Ezekben az években olyan folyamatok játszódtak le a világgazdaságban, mint a gőzgépek elektromotorral való kiváltása és az olajtüzelés bevezetése a szén helyett – elsősorban a hajózásban. A kőolajbányászat ugyan nem vált a gazdasági recesszió áldozatává, de az olajkutatásba befektetendő tőke megtérülésének bizonytalansága elrettentette a kisebb és kevésbé tőkeerős vállalkozásokat. Ugyanakkor a – késóbb Enrico Mattei által „hét nővér”-nek nevezett – hét legnagyobb nemzetközi olajmonopólium elődvállalatai éles harcot folytattak a piacokért és a kitermelhető lelőhelyekért. Európában, főleg Németországban és Magyarországon általános volt az olajhiány, fejletlen volt a villamosenergia-termelés, kiépítetlenek voltak a hálózatok, föltáratlanok voltak az ásványi nyersanyagkészletek. A tőkehiány és a munkanélküliség képezte olcsó munkaerő miatt könnyen meg Iehetett szerezni a kormányok elvi támogatását. Magyarországon a nyersanyaghelyzet javítása a válság idején a legmélyebb depresszió szakaszában is csak hiú ábránd maradt.

′29–33 a világválság éveiben

A kőolaj-felhasználás és -import a ′29–33-as gazdasági világválság éveiben átmenetileg csökkent, majd rohamosan emelkedett. A finomítói kapacitás kihasználatlan volt, gyakoriak voltak az üzemleállások. A gondok megoldására csak a hazai kőolaj-lelőhelyek fölkutatása adott reményt, azonban a rendkívül költséges olajkutatás finanszírozását a kincstár meggyengült helyzete nem tette lehetővé, a kiadások fő forrása a bankóprés volt.

A magyarországi szénhidrogén-kutatások a XX. század első évtizedeiben a jelentős erőfeszítések ellenére áttörő sikereket nem hoztak. Jelentőségük inkább abban állt, hogy kialakult egy hazai kutatói gárda, és Böckh Hugó Erdélyben alkalmazásba vette az Eötvös Lóránd által kifejlesztett torziós ingát. Az egyetemes olajtörténelem nagy pionírjaihoz hasonlóan a magyar föld is megtermelte azokat a kiváló szakembereket, akik áldozatos munkájukkaI és szakértelmükkel bábáskodtak a magyar olajipar megszületésénél. Ők vették észre, hogy az erdélyi sótömzsök fölfedezése fóldgáz jelenlétéhez kötődik, ami ráirányította a figyelmet az Alföld miocén rétegeire, a muraközi előfordulás a dél-zalai, a Kárpátok belső peremén talált fóldgázlelőhelyek pedig az Északi középhegység területeire.

Szénhidrogén-kutatások

A szénhidrogén-kutatások kilátásait, a kutatásra érdemes területeket illetően megoszlottak a vélemények. Voltak, akik reményt vesztve kijelentették, hogy a trianoni határokon belül nem lehet eredményre számítani, de geológusaink közül többen kitartottak a további kutatások szükségessége mellett. Ifj. Lóczi Lajos, a Földtani Intézet igazgatója 1932-ben írott memorandumában a leginkább reményteljes területekként Dél-Zalát és a Bükkalját jelölte meg, egyezően más szakemberek (Böckh Hugó, dr. Papp Simon) véleményével. A bükkaljai kutatásokra félmillió, a zalai munkálatokra négymillió pengőt kért ifj. Lóczi Lajos. A kormány úgy határozott, hogy a költségesebb és bizonytalanabbnak látszó dunántúli kutatásokkal professzionális külföldi vállalkozást bíz meg, a bükkaljai kutatásokat pedig saját kézbe veszi.

(Folytatjuk)

Történelem


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem