A magyar kőolaj története
2013/3. lapszám | Dobai Gábor | 5743 |
Figylem! Ez a cikk 11 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A kőolaj és a földgáz meghatározó szerepet töltöttek, töltenek be többek között épületeink energiaellátásában, ezért érdemes, főleg manapság, amikor a fosszilis energiahordozók közeljövőbeli kimerülése mindennapos téma, áttekintenünk, hogy is állunk velük.
Kitekintés
A spontán felszínre szivárgó kőolaj- és földgáz-előfordulások a világ több táján megtalálhatók voltak az olajkorszak beköszönte előtt is, ezek jelentősége azonban a kaukázusi olaj kivételével csak helyi jellegű volt. A Kaukázus pásztorok lakta hegyei és a Kaszpi-tenger találkozásánál, az Apsheron-félszigeten, a Szurahani sós sztyeppéken ősidők óta különös építmény emelkedik. Négyzet alapú torony, amelyet oszlopok vesznek körül, és amelyből éjjel-nappal lobogó lángok csapnak az égre, mintha emberi kéz táplálná őket. Egyike azoknak a templomoknak, amelyekben a pársziknak nevezett, Perzsiából kiüldözött tűzimádók istenüknek áldoztak. Voltaképpen égő földgáz ez, amelyet Kínában már kétezer évvel ezelőtt fölfogtak. Bambuszcsövekben nagy távolságokra vezették, és sólepárló edények melegítésére használták. A „párszik” is hasznosították az „örök tüzet”, házépítéshez mész és tégla égetésére, házaik fűtéséhez. Arról is tudunk, hogy télen a fűtőcsöveket egészen ágyaikhoz vezették. Az ipari forradalom előtti korokban a hírek és ismeretek lassan szivárogtak városról városra, országról országra. Ennél fogva az Orosz Tudományos Akadémia úgy tudta, hogy Európa nyugatabbi területein csak elvétve fordul elő kőolaj, és nem is gondoltak arra, hogy érdemleges mennyiség valaha akadhat, ezért a nyugat számára csak elméleti jelentősége lehet. Véleménye hosszú időn ár megfellebbezhetetlen ítéletnek számított, és egy-két vidéki entellektüel kivételével nyugati tudósok nem foglalkoztak olajjal.
Kőolaj és földgáz a Kárpát-medencében is föllelhető, amivel OPEC-tagállam ugyan nem lettünk, de a XX. századi magyar történelem színpadán így is fontos szerep jutott a magyar földben elrejtett szénhidrogén-készleteknek. A magyar olaj jelentőségét nem a mennyisége adja, hanem a szükség, amely fölfedezését kikényszerítette. A magyarországi olaj és földgáz fölkutatása nem választható szét élesen, története pedig kevésbé színes és kalandos, mint Pennsylvania, Texas, Mexikó, Venezuela vagy a Perzsa-öböl olajáé, de ez talán nem is olyan nagy baj. Voltak olyan túlzottan optimista föltételezések is, miszerint a Kárpát-medencében a föld mélye hatalmas kőolajkészleteket rejt, amelyek révén Európa olajnagyhatalma lehet Magyarország. Ennek a tévhitnek szerepe lehetett abban a mohóságban, amellyel szomszédaink igyekeztek szétcincálni országunkat, és magyar területeket zsákmányolni az első világháborút/olajháborút lezáró Párizs-környéki békekötések idején. Ha valami csodás, váratlan fölfedezés során mégis jelentős kőolajvagyonhoz jutnánk, minden bizonnyal a jelenleginél nyíltabb, és ha lehet, könyörtelenebb harc indulna a magyar föld megszerzéséért.
Tekintsünk körbe portánk körül annak érdekében, hogy a természet által a magyar földbe rejtett szénhidrogénkincs elhelyezkedéséről és gazdasági életünkben betöltött szerepéről átfogó képet kapjunk.
Noha Németország szegény kőolajban, a németek bizonyítani tudják, hogy náluk már 1667-ben használták a kőolajat ugyanazon a hannoveri területen, ahol aztán 1963-ig bányászták. A fölből felszivárgó szurkot még korábban, 1652-ben megismerték, és a „Sátán szalonnájának” nevezték. Emberek, állatok, gyümölcsfák sebeinek kezelésére és hajóépítéshez tömítőanyagként használták. Az olaj két említésre méltó lelőhelye Németországban Cellétől 18 mérföldnyi távolságban és Elzászban van. Wietze lakosai fúrótornyokat akkor még nem állítottak, de a tudós, archeológus és vegyész Athanasius Kircher jezsuita szerzetes azt ajánlotta a XVII. században, hogy az olajat ólomcsövekben vezessék, vagyis a „pipe line” gondolata kétszáz évvel megelőzte a kaukázusi és pennsylvaniai olajvezetékek építését. 1858 júliusában Georg Christian Konrad Hunaeus 35,6 m mélységben fúrással talált olajat, miközben lignitet keresett. Oil Boom nem következett be, a lyukból szivárgó olajjal senki sem törődött. Csak később kezdték hasznosítani és támogatni. 1900-ban 27 000 tonnát termeltek, a ’20-as években egy olajfinomító is épült. A szerény elzászi olajlelőhelyek termelése kevesebb volt évi 50 000 tonnánál, a cellei olajmezők termelése pedig még a 35 000 tonnát is alig érte el.
Az Osztrák-Magyar Monarchiát is ellátó galíciai olajmezők 1901. évi 450 000 tonnás termeléséből Németország 125 000 tonna kőolajat importált. Németország 90%-ban tengerentúli importra szorult. Amerikában Rockefeller 30 évig küzdött azért, hogy a Standard Oil Company, majd utódvállalatai megvessék a lábukat Európában, de ez csak Németországban sikerült. Bakuval kapcsolatos terveinek megvalósítását pedig épphogy elkezdte, az 1917-es bolsevik forradalom – amelyről előre ő nem tudott, de a Rochschildok igen – keresztülhúzta számításait. Az első világháború/olajháború kitöréséig Németország legfőbb olajszállítója a Standard Oil Company of New York (SOCONY) és Mexikó volt, amelyet Oroszország (Baku), Ausztria-Magyarország (Galícia) és Románia egészített ki. Azóta történt egy és más, de a német gazdaság változatlanul olajbehozatalra szorul.
A lengyelek „olajsagája” egy gyógyszerész munkájával kezdődött. Miután Dél-Galíciában már 1791-től bányásztak olajat, 1852-ben Ignacz Lukasiewitz krakkói gyógyszerész feltalálta az olaj desztillációjának egy módját, és saját készítésű petróleumlámpáival az ottani városi kórházat világította ki. Később lepárló üzemet nyitott Jaslo városában, majd Chorkowka faluban. Bécs közvilágítási lámpáit, valamint az osztrák vasutakat ő látta el világító- és kenőolajjal. 1877-ben megszervezte az első Olajipari Kongresszust, és megalapította a Nemzeti Olajtársaságot. Az első olajkutak Ropianka, Wilsznia, Smereczene, Ropa és Wojtowa közelében voltak. Galíciában 1900-ban 326 000, 1910-ben 1 763 000 tonna kőolajat termeltek, ez a mennyiség az Osztrák-Magyar Monarchia szükségletét nagyjából fedezte.
A csehek is szót kérnek. Az olajat ugyan nem ők fedezték fel, de csak azért, mert náluk ilyen nem volt. Tény, hogy 1836-ban Prága városát petróleumlámpákkal világították, következésképpen már akkor értettek az olaj lepárlásához. Világítóolajuk azonban gyenge minőségű volt, mert a könnyebb komponensek (benzinpárlatok) benne maradtak a világítóolajban, ezért a lámpák gyakran fölrobbantak.
Romániában, ahol a kontinens európai részének leggazdagabb olajlelőhelyei találhatók, az írók már a XVIII. század végén említik, hogy természetes forrásokból olajat meregettek, és világításra használták. Bukarestben már 1857-ben petróleumlámpákkal világították az utcákat. A galíciainál valamivel jobb minőségű kőolajból 1900-ban 226 000, 1913-ban 1 885 000 tonnát termeltek.
Románia kőolajtermelése 1976-ban érte el abszolút csúcspontját 14,7 millió tonna, azaz napi 40 000 tonna kitermeléssel, amely azóta folyamatosan csökken. A termelés 1982-ben 12 millió, 2010-ben 5 437 000, 2011-ben 4 315 000 tonna volt. A bizonyított készleteket 2011-ben 83 millió tonnára becsülték. A hanyatló tendenciájú kőolajbányászat a Szubkárpátokban, a Géta-fennsíkon, a Román-alföldön, a Nyugati-alföldön és a Fekete-tenger kontinentális talapzatán van jelen. Új kőolajlelőhelyek föltárása Beszterce környékén és a Fekete-tengeri Neptun-telepen folyik. Az Erdélyi-medencében évente 10 milliárd m3 metánt hoznak felszínre.
Természetes előfordulások a Kárpát-medencében
A Kárpátok külső és belső pereménél, illetve a történelmi Magyarország területén évszázadok óta ismertek voltak kisebb-nagyobb kőolaj- és földgázszivárgások, amelyek a legjelentősebbek Közép-Európában. Már a középkorban használták a kőolajat bőrpuhításra, fáklyaként, kocsikenőcsként, több írott dokumentum is említést tesz róla. A „szurok” kifejezés a magyar nyelvű iratokban 1075-ben jelenik meg először, az „olaj” 1309-ben. 1358-ban a honti erdőkben található „szurkos patakok”-ról tesz említést egy oklevél. Oláh Miklós 1536-ban megjelent Hungária c. művében egy Szilágy-megyei természetes kőolaj-előfordulásról ír: „Nem hallgathatom el, hogy van Magyarországon olyan ragacsos föld is, amelyből mint a viaszból, gyertyákat, fáklyákat és világítószereket is csinálnak, azonban a szaguk kellemetlen.” Szenczi Molnár Albert 1604-ben kiadott latin-magyar szótárában a kőolajat a következőképpen határozta meg: „petrólium: kősziklából csöpögő olay”. Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótárában (1767): Naphta Gr. Szurkos gyanta, mellyen a ’láng mondhatatlan igen kap. Item. Kő-olaj.” Fridvaldszky István 1767-ben leírt egy erdélyi kőolaj- és földgáz-előfordulást Erdély ásványkincseiről szóló könyvében. Az akkor még a kének csoportjába sorolt petróleumról, aszfaltról, naftáról írja, hogy azt a Közép-Medgyes mögötti árokból lehet meregetni. M. Ferdinánd Jakab (1778) az éghető ásványok, gyanták és kőszenek csoportjába tartozónak véli a kőolajat és aszfaltot. Benkő Ferenc ásványtani rendszerében (Magyar Mineralógia, 1786) a földolaj, petróleum a „lágy enyvek”, a földszurok és aszfalt a „kemény enyvek” csoportjába tartozik.
A jelenlegi Horvátország területén a Muraközben található Szelencén (Selnica) és Bányaváron (Peklenicza) ásott gödrökben gyűjtötték az olajat. Az itt kinyert olajat Wintler József, a Budai Egyetem vegytanprofesszora desztillációval elemezte elsőként, majd eredményeit németül publikálta 1788-ban. Valamivel később, 1791-ben Martinovics Ignác, a lembergi egyetem fizikatanára értekezést írt a galíciai olajról. Ugyancsak 1791-ben ír Fichtel az Ojtozi-szorosban föllelhető olajról, Beudant francia tudós pedig 1818-ban hazánkban tett földtani és ásványtani tanulmányútjának beszámolójában említi meg, hogy a nép régóta kocsikenőcsként használja. Jelentős előfordulásoknak a parajdi, cigányfalvi, tatarosi (Bihar vármegye), sósmezői (Ojtozi-szoros) és a horvátországi előfordulásokat sorolja föl. Fényes Elek XIX. század közepén írt följegyzéséből tudjuk, hogy „a kőolaj vagy kulimász Peklenicza mellett találtatik, s ez szántóföldeken keresztül árkokban folyik úgy, hogy az uradalom évenkint 20-30 mázsát szokott szedetni”.
1842-ben a Kir. Magy. Természettudományi Társulat pályázatot írt ki a hazai aszfalt-előfordulások leírására, különös tekintettel technikai hasznosításukra. Nendtwitz Károly, a Pesti Egyetem későbbi tanára a „Gyulányok neméhez tartozó kátrányos fekete hegyi olaj”c. munkájával első díjat nyert, amelyben a muraközi és hagymádi előfordulásokkal foglalkozott. Az aszfaltot útburkolásra, az olajat világításra és gázgyártásra javasolta fölhasználni. 1843-ban a német orvosok és természettudósok Gratzban tartott gyűlésén ő ismertette elsőként a muraközi és hegymádi aszfaltok kémiai vizsgálatait a Természettudományi Társulat 1841-1845. évi évkönyveiben. A régi Magyarország szénhidrogén-előfordulásaira vonatkozó ismereteket Posewitz Tivadar foglalta össze a Földtani Intézet évkönyvének 1906-1907. évi XV. kötetében.
A „naiv” korszak
Mint a világon több helyen, kezdetben az olajat a föld mélyedéseiből, majd ásott gödrökből meregették Magyarországon is. A módszeres olajkutatásnak már a legkorábbi időszakában is megpróbálták a mélyebb rétegekben rejtőzködő kőolajat geológiai módszerekkel fölkutatni. Az alapkoncepció azon a tapasztalaton alapult, hogy a régióban a szénhidrogén-előfordulások a Kárpátok hegyvonulatai és a síkságok találkozásánál voltak. Voltak olyan túlzottan optimista föltételezések is, hogy a Kárpát-medencében a föld mélye hatalmas olajmezőket rejt. Dr. Papp Károly geológus, a kissármási földgázmező későbbi fölfedezője a kutatásoknak ezt a kezdeti időszakát a „kárpáti” és „naiv” jelzőkkel illette, utalva arra, hogy a próbafúrások helyének kiválasztásában az intuíciónak még jelentős szerepe volt, hozzátette azonban, hogy a kutatók bizonyos kérdésekben helytálló következtetésekre jutottak. Később már föllelhetők voltak a tudományos kőolajföldtan elemei, de a kutatás alapvetően még mindig a felszíni nyomok elemzésére épült. A „naiv” korszak végét Papp Károly 1906-nál jelölte meg. Ebben az időszakban geológusok egész nemzedéke szegődött az olajkutatás szolgálatába, például Adda Kálmán, Böckh János, Gessel Sándor, Mattyasovszki Jakab, Noth Gyula, dr. Posewitz Tivadar, dr. Szabó József, Szontágh Tamás, Telegdy Roth Lajos, és sokan mások.
1900-ban a világ kőolajtermelése 20 millió tonna volt, 1910-re ez több mint kétszeresére, 44,3 millió tonnára emelkedett. Az olaj stratégiai nyersanyaggá vált, és ezt a magyar kormány is fölismerte. A galíciai előfordulások alapján feltételezték, hogy a Kárpát-medence belső koszorúján is lehetnek szénhidrogén-előfordulások, ezért szükségessé vált a bányajogi kérdések jogi szabályozása. Spekulációs céllal korábban nagyon sok telekre jegyeztettek be ún.”zárt kutatmányt”, amely speciálisan a bányatulajdonosok védelmére megalkotott jogintézmény volt. Az állam kívánatosnak tartotta, hogy az olajkutatás a kevés pénzzel rendelkező, silány felszereléssel dolgozó kisvállalkozók és spekulánsok tömegeinek kezéből az állam és tőkeerős, megfelelő műszaki színvonalú és szakértelemmel rendelkező vállalkozások kezébe kerüljön. A pénzügyminisztérium az ország ellátásának érdekében az addig ún. szabad ásványok közé tartozó kőolaj és földgáz kutatását állami monopóliummá kívánta nyilvánítani. A törvény előkészítésével Wahlner Aladár főbányatanácsost, a Pénzügyminisztérium bányászati osztályának vezetőjét bízták meg. A törvénytervezetet az Országgyűlés 1911. január 17-én elfogadta, és az 1911. évi VI. törvénycikkben hirdették ki.
A törvény a földgáz és az ásványolajfélék kutatását és bányászatát – az aszfalt kivételével – állami monopóliummá nyilvánította, amely jogot azonban belföldi természetes és jogi személyek részére az Országgyűlés a pénzügyminiszter engedélyével átruházhatta. Ez azt jelentette, hogy méltányos díjfizetés mellett a kutatást bejegyeztetőnek az adott területen engedélye volt a bányahatóságtól bányaművelésre. A törvény az ásványolajra bejegyzett zárt kutatmányok tulajdonosainak 2-5 év moratóriumot engedélyezett, de a nem elég tőkeerős kisvállalkozások és spekulációs céllal jegyzett zárt kutatmányok már a törvény bejelentése előtt tömegesen megszűntek. Lukács László pénzügyminiszter szerette volna a monopóliumot a feldolgozóiparra is kiterjeszteni, de ezt az Országgyűlés nem fogadta el.
A törvény alapján a Pénzügyminisztérium egy kincstári kutatóvállalat fölállítását határozta el, amelynek feladatai a korábbi hasonló tevékenységet folytató szervezetekéhez képest jelentősen nőttek. Az állami kutatásokra 1893-1910-ig 4 millió koronát, 1910-1918 közepéig 17,5 millió koronát fordítottak. Ennek a kutatási projektnek a keretében tárta föl a Magyar Kárpáti Petróleum Rt. az egbelli olajmezőket 1914-ben.
A geológiai módszerekkel végzett olajkutatásban a szükséges technikai felszereltség hiánya miatt még mindig nagy súllyal voltak jelen a kutatók szubjektív megérzései, és valószínűségi alapon határozták meg a kőolajtartalmú rétegek jelenlétét.
A világ első sikeres fúrással mélyített olajkútját Edwin L. Drake nyitotta meg a Pennsylvania-beli Tituswillben 1859-ben, már amennyiben nem veszünk tudomást az oroszokról. 1990 előtt mindent az oroszok találtak fel, mindenben ők voltak az elsők. A dolog azután előjelet váltott, a mai trendek szerint mindent az angolszászok találtak föl, mindenben ők voltak az elsők. Ha azonban a valóságra vagyunk kíváncsiak, akkor meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy az első fúrással mélyített olajkút megnyitása V. N. Semyonov orosz mérnök nevéhez fűződik. Semyonov 1846-ban, 13 évvel Drake előtt olajkutat fúrt Baku egyik külvárosában, Bibi-Heybatban, közel a tengerhez. Ugyanazzal a kézi technikával, mint Drake, és ugyancsak 21 m mélységben talált olajat. Az eltérő társadalmi körülmények miatt azonban Semyonov eredménye nem okozott olyan mélyreható társadalmi átalakulást, mint Drake olaja Amerikában. Ha a németek elzászi olaját is beillesztjük a sorba, akkor Pennsylvania és Tituswille legjobb esetben is csak harmadik lehet.
Magyarországon a módszeres olajkutatások első alkalommal az Ung megyei Luh község melletti lelőhely fölfedezésével hoztak némi eredményt, ahol 1870 és 1874 között néhány tíz méter mélységű ásott aknákból 1,2 tonna olajat nyertek. Puskás Tivadar az elsők között talált olajat Zsibó környékén, és létesített paraffingyártó üzemet, de hamarosan csődbe ment. Az olajkutatásban a gépi módszerek alkalmazását Drake után 30, Semyonov után 43 évvel kezdték bevezetni Magyarországon. Lényegében ennek tudható be, hogy az 1860 és 1905 között eltelt 45 évben mindössze 55 000 tonna ásványolajat termeltek, de ebből is csak 4300 tonna volt valódi kőolaj, 50 700 tonna stájerlaki bitumenes pala és a dernai-tatarosi aszfaltos homok desztillációs terméke volt. A gépi módszereknek a kőolajkutatásban való alkalmazását Zsigmondy Vilmos bányamérnök kezdte meg, aki eredetileg ártézi kutak fúrásával foglalkozott.
Földgáz-kezdetek Magyarországon
A magyarországi mélyfúrások tapasztalatai a figyelmet a földgázra terelték, amelyet a Kárpátok övezte medencében legrégebben az erdélyiek ismertek. A báznafürdői „öröklángot” és a magyarsárosi „zúgó” gázömléseit külföldi utazók, például Frank von Frankenstein már a XVII. század elején említik, és az aknaszlatinai sóbányát 1786-tól évekig földgázzal világították. Céltudatos földgázkutatás azonban sem az Alföldön, sem Erdélyben hosszú ideig nem folyt, holott Zsigmondy Vilmos 1888-óta sorra tárta föl a gáztartalmú ártézi vizeket.
A módszeres gázkutatások kezdete hazánkban
A pénzügyminiszter elrendelte az egész Erdélyi-medence rétegeinek átkutatását. Böckh János, a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója irányításával többek között fia, Böckh Hugó államtitkár és dr. Papp Károly geológusok kormányzati megbízásra tudományos módszerekkel kutatásokba kezdtek, de az első eredmények mégis véletlenül születtek. Erdélyben hét terjedelmes gázmezőt sikerült találniuk, ezen kívül értékes adatokat gyűjtöttek az erdélyi medence gázos rétegeinek földtani szerkezetéről. Megállapították, hogy a gázos rétegek mind az alsó mediterrántól a levantini rétegződésig terjedő neogénkorú üledékek. Anyaguk homok, homokkő, agyag, agyagosmárga, sósagyag (slír) stb., tehát a miocén-kori sóformáció jellegzetes lerakódásai. Azok a rétegek, amelyeket Romániában is a földgáz anyakőzetének tekintenek. A lerakódások vastagságát azokon a helyeken, ahol a rétegek ún. teljes sorozatot alkotnak, közel 2000 m-re becsülték. 1880 és 1893 között 125 aknát mélyítettek a Kárpátok belső peremén, Horvátországban és a Muraközben 12-t, ezek közül 20 volt 100 méternél mélyebb, egy elérte a 600 métert. 1894 és 1913 között a Kárpátok peremén 42 fúrást mélyítettek, a Muraközben 39-et. 1907-ben a világhírű stassfurti előfordulások eredményei alapján az Erdélyi-medencében kálisót kerestek. Feltételezték a hajdankori tenger bepárolódásából visszamaradt kálisó-borítóréteget a Mezőségben is. A pénzügyminisztérium a kutatások vezetésével dr. Papp Károly geológust, Mály Sándor bányamérnököt, és a fúrás irányításával Böhm Ferenc bányamérnököt bízta meg. Az id. Lóczi Lajos ajánlására 1908-ban a Nagysármáson végzett kutatófúrások során 627 m mélységig csak konyhasó-rétegeket találtak. Az ugyanabban az évben elkezdett kissármási Bolygó-réten végzett fúrás viszont Európa legnagyobb és a világ akkori negyedik legnagyobb földgázkútjának megtalálását eredményezte. Itt már 22 m mélységből földgáz szállott föl, és csak sorozatosan ismétlődő műszaki problémák árán tudták 302 m-ig lemélyíteni.
Európa legnagyobb földgázkútja
1909-ben a „Kissármás 1” elnevezésű fúrólyukból földgáz tört ki olyan erővel, hogy a gázoszlopnak létrát lehetett támasztani. 860 000 m3 tiszta metán ömlött ki naponta, és a lyukat csak több mint két évvel később, 1911. június 30-án sikerült lezárni. A lezárás után, 1911 végén a kút közelében keletkezett 120 m hosszú repedésen át a lefojtott gáz újra kitört és meggyulladt. Katonai segítséggel több napi munkával sikerült eloltani. Dr. Papp Károly így írt a történtekről: „A bányászkodás történetében nagyon gyakori eset az, hogy a kutatások közben egészen másra bukkannak, mint amit kerestek. Ez történt a Mezőség szívében, Kissármáson is. Itt ugyanis a magyar kincstár kálisóra kutatott, s e helyütt a fúró földgázra bukkant.” A kissármási kútból a levegőbe ömlött óriási gázmennyiség arra késztette a magyar kormányt, hogy a földgáz feltárásának és értékesítésének tanulmányozására bizottságot küldjön Amerikába. A bizottság tagjai voltak: Hermann Miksa selmecbányai főiskolai tanár (később kereskedelmi miniszter), Böhm Ferenc miniszteri tanácsos, Katona bányamérnök és Vnutskó főbányatanácsos. A bizottság értékes tapasztalatairól beszámoló jelentést írt 1910-ben. Az amerikai tapasztalatok és a kincstári kutatófúrások szebbnél-szebb eredményei azt bizonyították, hogy az észak-amerikai gázelőfordulások után az Erdélyi-medence gázrétegei voltak a leggazdagabbak az 1910-es években.
A szénben szegény ország számára nagy jelentőségű volt az új tüzelőanyag kincs, ezért a kormányzat az aszfalt kivételével valamennyi szénhidrogén föltárását és hasznosítását állami monopóliumnak nyilvánította (1911. évi VI. tc.). A törvény megalkotása után a British and Foreign General Securities and Investment Trust Limited londoni vállalat két magyar bankkal Földgázszindikátust alapított, amely az értékesítési tevékenység megkezdése előtt amerikai szakértőkkel megvizsgáltatta a földgázmezőket. A szakértői bizottság a földgázmezők terjedelmét összesen 516 km2-re, a gázkészletet 72 milliárd m3-re becsülte. Javasolták, hogy a gázt nagyobb távolságra (Budapestre) ne szállítsák, csak kisebb körzetekben hasznosítsák. A szakvélemény megismerése után a Földgázszindikátus föloszlott.
Európában az első földgáz-távvezetéket az Erdélyi Földgáz Rt. építette 1913-ban. Az év végén adták át a Kissármástól Tordára vezető, 52 km-es, 25 cm átmérőjű csövekből épített földgázvezetéket. Később továbbépítették 15 cm átmérőjű csövekből a 24 km-re lévő Marosújvárig. A vezetéket 8-12 bar nyomáson napi 300 000 m3 földgáz továbbítására méretezték. A gázt a Solvay művek tordai gyárai és a tordai cementgyár hasznosította. A kincstár Nagysármáson palacktöltő berendezést is építtetett a vasúti kocsik világítását ellátó gázpalackok töltésére. Kissármáson téglaégetésre és gázmotorok működtetésére használták a gázt. A háború alatt Teleszky János pénzügyminiszter szerződést kötött a Deutsche Bankkal az erdélyi földgáz további feltárására, és 1906-ban megalapították a Magyar Földgáz Rt.-t.
(Folytatjuk)
