Szakmatörténet

Korrupció és kommunizmus

A magyar olaj és földgáz története VIII.

2013/11. lapszám | Dobai Gábor |  10 925 |

Figylem! Ez a cikk 12 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

1945. március 3-án, egy szombati napon, napbarnított képű, jól megtermett, helyi fiatalember, Gombosi Zoltán sietett végig a debreceni pénzügyi palota földszinti folyosóján, és jóllehet még soha nem járt ott, mégis biztos kezekkel nyitott be a földművelésügyi miniszter előszobájába. Gombosi olajkereskedő és a Nyírbogdányi Petróleumgyár debreceni lerakatának vezetője volt. Nem kért és nem kapott mást a kormánytól, mint egy kopott íróasztalt a Földművelésügyi Minisztérium udvarra néző, földszinti szobájában.

A kormány még Debrecenben székelt – április 11-én költözött Budapestre –, amikor április 1-én Gombosi kézhez kapta Takács Ferenc iparügyi miniszter értesítését, amely szerint ásványolaj-gazdálkodási miniszteri biztossá nevezték ki. 1945 tavasza és nyara az ország sorsfordító időszaka volt, telítve a mélységből fölemelkedő új emberek építő tetteivel, akik a romok tetejéről körültekintve hozzáláttak a történelmi feladat elvégzéséhez: az ország újjáépítéséhez. A háború még tartott, Zalában a harcok jóformán az olajkutak mellett folytak, és németek kétségbeesetten védték utolsó kőolajforrásukat.

Gombosi Zoltán március harmadikán leült újonnan szerzett íróasztalához, és április elsején már miniszteri biztos volt. Ő diszponált az országban lévő összes, de nagyon szűkös és ennél fogva igen drága és becses olajtermék elosztása fölött.

Petróleumért, benzinért akkoriban mindent lehetett kapni. A budapesti gyárakban a munkásokat petróleummal fizették ki, akik szombat délután fölkapaszkodtak az emberekkel telezsúfolt vonatokra, és vidékre utaztak csencselni. A piacon petróleumért hízott disznót adtak a parasztok, de boldog volt már az is, aki egy liter petróleumot vihetett ki a tanyára. Adtak kacsát, lisztet, szalonnát, tojást és vajat. Egy deci benzin is kincset ért, és a debreceni taxisofőr szívesen vitte át utasát Nagyváradra, ha az határátkelési igazolványt szerzett neki, mert odaát annyi benzint tankolhatott, amennyit csak akart, ezzel a tankolással pedig megtalálta a maga kis üzleti életének számításait. Amikor Gombosi mindezt látta, arra gondolt, hogy az élet nagyban ugyanazt produkálja, mint kicsiben a debreceni piacon. Akinek nincs petróleuma, de más termékekből fölösleggel rendelkezik, szívesen odaadja a fölösleget cserébe. Így nyilatkozott egyszer az akkori időkről: „Nem nagyképű frázis, hanem tétel ma már az, hogy az olaj: politika, üzlet, hatalom. Azóta, hogy a világ közgazdasága ipari célokra használja fel az ásványi olaj soktucatnyi termékét, ezért az olajért folyik a harc, az intrika, a háború, és ha akarják, hát a korrupció is. Tudom én azt jól, hogy ezernyi érdek harcol egymással az olajért folyó küzdelemben, de vállaltam a harcot, mert tudtam, láttam és éreztem, hogy ennek mi lesz a következménye…” Tehát Gombosi kezében összpontosult az olaj igazságos elosztását célzó miniszteri biztosi hatáskör.

Érdekellentétek

Paul Ruedemann, a MAORT amerikai állampolgárságú elnök-vezérigazgatója, miután 1942. január 16-án elhagyta az Egyesült Államokkal immár hadban álló Magyarországot, a háború után, 1945 novemberében ismét Budapestre érkezett. Bosszúsan tapasztalta, hogy azok közül, akikkel 1942-ig együttműködött a minisztériumokban, szinte senkit sem talált a helyén. Akárhová ment, akárkit keresett, mindenhol valami Gombosit emlegettek: az most a magyarországi olajügyek legfőbb gazdája. Egy magyar olajcápa. Ki ez a Mr. Gombosi? – kérdezte Ruedemann a korábbi magyar cégvezetőktől. Azok pedig kelletlenül ismertették Gombosi kilétét. Bonyolult ez a Gombosi-ügy – mondták. A lényeg az, hogy a kormány nevében és képviseletében Gombosi Zoltán, mint az Iparügyi Minisztérium osztályvezetője jár el olajügyekben, de kormánybiztosnak nevezteti magát.

Dr. Papp Simon, az interregnum alatti magyar vezető is tele volt panasszal Gombosi ellen: hónapról-hónapra egyre nagyobb agresszivitással követelte a MAORT-tól, hogy termeljen több és több olajat. Amikor Ruedemann megismerte a német hadigazdálkodás idején történteket, többek között, hogy a kutakat erőltetett termelésre állították át, és a gáz féktelen pazarlásával oldották meg a termelés növelését, bosszúsan bár, de még megértően fogadta a tájékoztatást. Azt viszont, hogy most az újonnan épülő ország iparügyi szervei, nevezetesen a sokat emlegetett Gombosi Zoltán „kormánybiztos” is arra kényszeríti a MAORT-ot, hogy tág fúvókákkal és gázpazarlással működtesse a kutakat, már egyáltalán nem értette. Föltette tehát újra a kérdést, hogy ki ez a Gombosi Zoltán? Ekkor elébe raktak néhány újságot, és rámutattak azokra a cikkekre, amelyek szintén ezt a kérdést feszegették.

Az Esti Szabad Szó 1945. október 2-tól kezdődő cikksorozata volt az, mely egy romániai olajimport meghiúsulásának furcsa körülményeit boncolgatta. Gombosi egy előnyös romániai ajánlat helyett szlovák szerződést kötött kenőolaj-behozatalra, ami nemcsak kevesebb volt mennyiségileg, de késve is érkezett, hátráltatva a mezőgazdasági munkákat azáltal, hogy a traktorok nem jutottak időben motorolajhoz. Hasonlóképpen bírálta tevékenységét egy második cikk is, míg egy harmadik írás már Gombosi politikai múltját piszkálta, taglalva funkcióit, számos hazai olajtársaságban betöltött igazgatósági tagságát és néhány nappal korábban kapott miniszteri osztályfőnöki státuszát. A cikkíró kiderítette, hogy 1935-ben jutott először politikai szerephez Debrecenben, a Gömbös-féle választás alkalmával. Ekkor azt szerette volna, ha Györki Imre helyett őt léptette volna föl pártja a választáson. A párt azonban ragaszkodott régi, bevált képviselőjéhez, erre Gombosi kilépett a pártból, és néhány hívével nemzeti jellegű munkáspártot alapított. Ez a hamarosan összeomlott, de a cikk szerint Gombosi továbbra is ápolta kormánypárti kapcsolatait. Az írás kitért Gombosi és az akkori főispán közeli kapcsolatára is, és megemlítette, hogy lelkes tagja volt a Vitézi Szék nevű jobboldali, soviniszta testületnek, holott származása miatt nem lehetett volna ennek az általa annyira helyeselt intézménynek tagja.

Minthogy a háború alatt érvényben lévő jogszabályok korlátozták üzleti és gazdasági tevékenységét, így Gombosi üzlettársat keresett magának, akit meg is talált Kovarcz Ernő személyében, aki Kovarcz Emilnek, Somogyi Béla egyik gyilkosának, a Szálasi-kormány országmozgósítási miniszterének, a hungarista mozgalom oszlopos tagjának volt a fivére. A Liszt Ferenc téren működő közös cégükben – mely Kov Kft. néven futott – Gombosi csendestársként, de nagyon is tevékeny üzletvezetőként dolgozott.

Összefoglalva, meglehetősen rövid volt az út a Szociáldemokrata Párt debreceni tagságától az ásványolaj-gazdálkodási miniszteri biztosságig. A cikk végén a szerző leszögezi, hogy az Esti Szabad Szónak nem szokása a személyek elleni hajsza, de most mégis középpontba állítják az ásványolajipari kormánybiztos személyét, mert rajta keresztül elvi harcot folytatnak a demokrácia egyik legsúlyosabb betegsége, a korrupció ellen.

Olajipar egy kézben

Gombosi Zoltán, ez a korábban teljesen ismeretlen ember, túl azon, hogy kormánybiztosi minőségében teljhatalommal diszponált az ásványolaj-termékek elosztása fölött, az export-import üzletek lebonyolításában – ebből származtak milliós korrupciós ügyletei –, az első adandó alkalommal mindent elkövetett, hogy részt vegyen az olajszakma ágazatainak személyes irányításában. Állami állásától függetlenül, pontosabban ezt a pozícióját fölhasználva elérte, hogy mind az öt magyarországi nagy olajfinomító igazgatójává nevezzék ki. Az elosztás után tehát a finomítóipar is az ő kezébe került. Amikor pedig megalakult a Magyar-Szovjet Nyersolaj Részvénytársaság – az ország keleti részére érvényes kutatási és bányászati joggal –, magyar részről ő lett az elnöke. Amikor Ruedemann megtudta, hogy a magyar olajipari kormánybiztos egyúttal az olajfinomítók résztulajdonosa, ezen felül valamennyi finomító igazgatója is, mindent megértett. A finomítók érdekei tehát Gombosi személyes érdekei voltak. Érthetővé vált, hogy miközben az iparügyi hatóságok minden módon arra kényszerítik a MAORT-ot, hogy akár az olajkutak tönkretétele árán se csökkentsék a termelést, hanem szállítsák az olajat a finomítóknak, aközben a finomítók hónapról hónapra adósok maradnak az átvett olaj árával, mivel egyszerűen nem fizettek. Az olajfinomító-tulajdonos Gombosi nem fizetett, az olaj-kormánybiztos Gombosi pedig ezt elnézte. Ilyen körülmények között nem meglepő az sem, hogy az 1945-ös év volt az első, amikor a MAORT veszteséggel zárt.

1945 augusztusától, a szovjet hadseregnek az olajtermelés fölötti ellenőrzésének mérséklődésével az iparügyi miniszter a MAORT élére két igazgatót nevezett ki, az egyik Gombosi Zoltán volt. Megvalósult tehát az a fantasztikus álom, amelyet Debrecenben, földszinti irodájában a fejében forgatott: az egykori petróleumkereskedő most már a magyar olajipar minden kulcspozícióját megkaparintotta. Kezébe került az olajbányászat, a finomítók, az elosztás, az export-import ügyek, a teljes magyar olajipar. Igazi olajkirály lett belőle, vagy olajcápa magyar módra. Ezt az akcióját azonban nem koronázta teljes siker, mivel a legnagyobb amerikai érdekeltség önállóságának ily nagymértékű korlátozására megmozdult az amerikai diplomácia is. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai missziójának vezetője, Arthur Schoenfeld, szóban és írásban is magyarázatot kért, majd elérték, hogy Gombosi ne vehessen aktívan részt az igazgatóság munkájában, de november 16-ig – Ruedemann megérkezéséig – formálisan tagja maradt az igazgatóságnak.

A svájci üzlet

Kútjavítás

Kútszivattyú-csere

Mélyfúró berendezés Budafapusztán

Termelőkút külszíni szerelvényei

Gombosi, miután kezébe vette a magyar olajipar irányítását, megszimatolta a nagy lehetőséget, és 1946 őszén elérkezett számára a nagy pillanat: egy nemzetközi olajkereskedő, bizonyos Ernest Hoffer úr közvetítésével kapcsolatba került egy svájci céggel, a Baselban székelő ERPAG Erdöl Producte A.G.-vel, ahol a magyar olajfinomítók termékeit kínálta eladásra. Hoffer úr közvetített, Gombosi pedig tudomására hozta ügyfeleinek, hogy ő, mint a magyar olajfinomítás legfőbb irányítója, jogosultsággal rendelkezik ahhoz, hogy teljes felelősséggel szerződést kössön és garanciát vállaljon. Hosszas előkészítés és egyezkedés után 1946. október 13-án írták alá a szerződést, amelybe a szállítandó olajtermékek minőségi jellemzőit is bele vették. Összesen 25 ezer tonna olajtermék szállítására vállalt kötelezettséget a magyar állam a MASZOVOL és a Szőnyben működő MOLAJ nevében.

Gombosi harsány és agresszív politikai és üzleti akciói már korábban is feltűnést keltettek a szakmai és politikai közvéleményben. Sohasem volt tiszta körülötte a levegő, sohasem tudta magát teljesen tisztázni a körülötte fel-felcsapó gyanúsítások és vádak ellen, furcsa módon azonban ezek nem ingatták meg helyzetét.

1946 tavaszán megvesztegetési, korrupciós gyanúk miatt vizsgálatot folytatott a Gazdasági Rendőrség Gombosi hivatalában, és Királdi Pál ellen bűnvádi eljárást indult. Királdi azonban bizonyította, hogy nem ő, hanem főnöke, Gombosi adta ki azokat a rendelkezéseket, amelyek aztán bűnüggyé váltak. A vallomás alapján Gombosi ellen is fegyelmi vizsgálat indult. Jegyzőkönyvben rögzítették, hogy „megállapítottnak vagy legalábbis valószínűsítettnek látom azt a gyanút, hogy megvesztegetési kísérlet forog fenn”, ám Gombosi főnöke, Bán Antal iparügyi miniszter a fegyelmi eljárást megszüntette, és teljes bizalmáról biztosította Gombosit. Olyannyira, hogy külföldi olajüzletek lebonyolításával is megbízta, egyre nagyobb hatalmad adva neki. Gombosi élve a bizalommal, megkötötte a svájci olajüzletet, de még alá sem írták a szerződést, itthon már suttogni kezdtek az ügy gyanús körülményeiről.

A Haladás című politikai hetilap részletesen kitért a svájci olajüzlet érdekes vonulatira, hogy Gombosi Zoltán magához hívatta a legnagyobb magyar olajfinomítók vezetőit, és közölte velük, hogy 2500 vagon benzint és olajat kíván Svájcba eladni, nevezetesen 1200 vagon benzint, 600 vagon gázolajat és 700 vagon fűtőolajat. Gombos be is mutatott az olajvezetőknek egy Ernst Hoffer nevű svájci urat, aki pozitív árajánlatot nem tett, de célzott arra, hogy a belföldi árnál jelentékenyen alacsonyabb áron akarja a termékeket átvenni. Gombosi kijelentette, hogy a megállapodást mindenképpen meg kell kötni, mert ahhoz rendkívül fontos nemzetpolitikai és gazdaságpolitikai érdekek fűződnek, sejtetni engedvén, hogy Ernst Hoffer a svájci kormány nevében tárgyal. Ezzel szemben megállapítást nyert, hogy Ernest Hoffernek semmi köze a svájci kormányhoz, a svájci kormány Budapestre küldött gazdasági delegátusa az egész ügyről semmit sem tud, és Ernst Hoffer egyszerű olajkereskedő, aki St. Gallenben székel. A cikket kísérő sajtóvisszhang az egész cikksorozatot a Szociáldemokrata Párt elleni támadásnak minősítette, és a pártközi torzsalkodások leple alá bújtatták a Gombosi-féle panamaszagú olajügyet.

Még magasabbra

A miniszter valamivel később azzal reagált a sajtóban megjelent vádakra, hogy Gombosinak még nagyobb hatalmat adott, és 1947 augusztusában államtitkárrá nevezte ki a folyton panamával, anyagi visszaélésekkel vádolt erős embert. A svájci szerződés nyélbe üttetett, Gombosi utasította a MOLAJ-t és a MASZOVOL-t a svájci szállítmányok elindítására. A botrány akkor kezdett megállíthatatlanul kibontakozni, amikor a MASZOVOL-nál utánanéztek, hogy milyen feltételekkel adta el Gombosi az ő olajukat. Elképedve fedezték föl, hogy a szerződés olyan minőségi paramétereket tartalmazott a leszállítandó olajtermékekre vonatkozóan, amilyeneket magyar nyersolajból a magyar finomítók nem tudtak előállítani. Vagyis a szerződés eleve teljesíthetetlen volt.

A MASZOVOL azon nyomban tiltakozott, arra hivatkozva, hogy megkérdezésük, meghatalmazásuk nélkül kötötték ezt a teljesíthetetlen szerződést, és megtagadta a szállítást. De kinél tették ezt? Gombosi Zoltán kormánybiztosnál. Jelezték azt is, hogy a teljesíthetetlen szerződés várhatóan súlyos anyagi károkat fog okozni a MASZOVOL-nak, amit majd kénytelenek lesznek a kincstárra áthárítani. (Ugyebár a MASZOVOL az a magyar-szovjet vegyesvállalat, amelynek magyar részről Gombosi volt az elnöke.) Gombosi válasza kimért és szűkszavú volt: „Svájci export tárgyában hozzám eljuttatott, f. hó 2-án kelt beadványukra értesítem Címeket, hogy a svájci export önkényes leállítását tudomásul nem vehetem, és nem engedélyezhetem…”

Gombosi a továbbiakban azzal biztatta a MASZOVOL-t, hogy a termékekért kapott valuta 50 százalékát a finomító meg fogja kapni, ami szimpatikus ajánlat, de Gombosi ugyanakkor kimérten utasította is a MASZOVOL-t: „A Svájcba irányuló benzin- és gázolajszállításoknak tehát folyamatosan meg kell történniük, azok esetleges elmaradásáért Címeket kellene felelőssé tennem.”

Amikor Baselből, a városi behajtási hivataltól megérkezett a hivatalos felszólítás, hogy fizessenek az ERPAG Földolajtermék Rt. Basel, Dufourstrasse 25. szám alatti cég, mint jogosult részére szerződésszegés okán 66 691 575 svájci frankot, továbbá ennek az összegnek 1947. május 3-ától számított öt százalékos kamatait, a MOLAJ-MASZOVOL kettős gondolkodóba esett. Megtudták azt is, hogy az első szállítmányokat, mivel nem feleltek meg a szerződésben rögzített minőségi követelményeknek, a svájci cég zár alá helyeztette. A MOLAL-MASZOVOL kettős számára nem maradt más: az illetékes minisztériumokhoz fordultak, és feljelentést tettek a Gazdasági Rendőrségen. Alapos és széleskörű vizsgálat indult, melynek során a következők derültek ki: Hoffer nem ingyen hozta össze a tárgyaló- és üzletfeleket.

Jutaléka az ár kb. 8,5 százaléka volt, ami igen jelentős összeg, tekintve, hogy 25 000 tonna olajtermékről van szó. De ki fizesse a jutalékot? A vevő nem volt hajlandó rá, fizessen az eladó. Az eladó a magyar állam volt, a MOLAJ és a MASZOVOL személyében, akik nem is tudtak az üzletről. Ennek ellenére megoldották a problémát, mégpedig úgy, hogy az ERPAG-gal úgy módosították az árat, hogy a jutalék is beleférjen, vagyis az ERPAG az ár 91,5 százalékát a magyar államnak fizette, 8,5 százalékát pedig Gombosinak, aki megegyezés szerint osztozott Hoffer úrral. A MOLAJ és a MASZOVOL képviselői és a magyar külkereskedelmi és pénzügyi szakemberek később hosszadalmas és megszégyenítő tárgyalásokat folytattak Svájcban az ERPAG-gal és az állami külkereskedelmi és külügyi szervekkel is, hiszen a svájci üzleti kapcsolatokat országunknak nem volt szabad kockára tennie. Az olajért akkoriban kompenzációs alapon az acélgyártáshoz nélkülözhetetlen ferroszilíciumot adott nekünk Svájc.

A tárgyalások során olyan kijelentések is tétettek, hogy ha Magyarországtól venni akarnak valamit, csak akkor állnak szóba velünk, ha az áru már a svájci határon van. Az alapos vizsgálódás és egyezkedés során kiderült, hogy Gombosi félrevezette a svájciakat, amikor azt mondta nekik, hogy a szerződés megkötésére neki a magyar állam felhatalmazást adott, mert ez nem volt igaz, hiszen az érintett olajfinomítók nem tudtak az üzletről. A botrány kirobbanásáig Gombosi az addig leszállított 5000 tonna olajtermék után kapott 50 000 frankból eltett 30-40 ezret, amelyből – a költségekre – Bán Antal iparügyi miniszternek is juttatott, amikor 1947 augusztusában őt államtitkárnak nevezte ki, és amikor már javában bűzlött valami Dániában.

Az ügy elsimítására, rendezésére hosszas alkudozások következtek, perbe szállni nem volt érdemes, nyilvánvaló volt, hogy svájci bíróság előtt az ügy biztos vesztésre áll. Kötbér, árkülönbözet és egyéb címeken a magyar állam az ERPAG-nak mintegy negyedmillió svájci frank kártérítést fizetett, az utazási költségek, szállodai számlák 15 000 frankkal emelték az összeget. A magyar államot ért összes kár, költség és veszteség összeszámlálásakor a végösszeg elérte a 400 000 svájci frankot. Ez persze csak 1948 tavaszán tisztázódott, de hol volt akkor már Gombosi? Amikor érezte, hogy ég a talpa alatt a talaj, 1947 októberében Svájcba utazott. Az ERPAG akkor már gyanút fogott, a berni nagykövetség pedig értesítést kapott Budapestről, hogy Gombosi nem tárgyalhat olajügyben. Eközben újra aláírt egy kötelezvényt, amelyben további kötelezettségeket rótt a magyar államra, fölmarkolta a jutalékot, majd levélben lemondott itthoni állásairól, és Svájcba disszidált. 1947. szeptember 4-én még jegyzéket készített azokról a magyar szakemberekről, akik a MAORT-nál a termeléssel és elosztással foglalkoztak, és a névsort újabb feljelentés kíséretében elküldte Péter Gábor vezérőrnagynak, az ÁVH akkori vezetőjének.

Fényes szelek, sötét fellegek

A stratégiai fontosságú iparágakban 1945 tavaszán kezdődött szovjet katonai jelenlét visszahúzódásával párhuzamosan a magyar iparügyi hatóságok befolyása egyre erősödött az egész országban, bár a MAORT élére augusztusban Gombosi Zoltánnak az iparügyi miniszter általi igazgatói kinevezését „nem koronázta teljes siker”. Az egyre erőteljesebb állami beavatkozás következtében a kapitalizmus évszázados fejlődése Magyarországon megszakadt. 1948 nyarán a kommunista ideológia talaján szovjet mintára épülő, erősen központosított magyar gazdaság életét már a politika szereplői határozták meg. Az állami tulajdonba vett iparvállalatok száma egyre nőtt, az ipar és a bányászat területén ekkorra már csak az egészen kicsi vagy külföldi tulajdonú vállalkozások maradtak magántulajdonban, mert az állammal szembeni eladósodottságuk, gazdasági ellehetetlenülésük következtében érvényesíteni lehetett velük szemben a foglalási jogot, vagy csődeljárást lehetett lefolytatni.

A tíz vagy több alkalmazottat foglalkoztató és a külföldi tulajdonú vállalkozások államosítására deklaráltan csak az 1949. évi 20. számú törvényerejű rendelettel került sor, de a jogszabály hatálya alá tartozó vállalatok addigra már ténylegesen állami kezelésbe kerültek. A szocialista gazdaság fölépítését céljául kitűző politikai akarat utat tört magának az akkori idők hírhedt koncepciós perei által, úgy, hogy a cégek vezetői ellen szabotázs, kémkedés vagy a szocialista társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával büntetőeljárásokat indítottak. Az elmúlt évtizedek lényeges fejlődést hoztak ezen a téren is, az akkori koncepciós perek más célokért és más jogtechnikai megoldások alapján folytak.

A Magyarország olajtermelését megtestesítő egyetlen jelentős vállalkozás még amerikai tulajdonban volt. Az erőltetett kitermelés körüli állandósult viták, a „kincstár által igénybevett” státusz megszüntetésével előállott rendezetlen jogi helyzet rossz ómen volt a MAORT számára. Az épülő szocialista gazdaság testébe ékelődött amerikai tulajdonú idegen test a marxizmus-leninizmus logikája szerint nyilvánvalóan nem maradhatott sokáig kapitalista tulajdon, és a MAORT államosításának kérdése nem lehetett kérdés. Kérdés csak az volt, hogyan hajtsák végre, ennek ugyanis jogi akadályai voltak: a MAORT érvényes szerződése és a potsdami egyezmény. A megoldást Gombosi Zoltán ásványolaj-gazdálkodási miniszteri biztos személye kínálta, aki elvágta a gordiuszi csomót. Gombosi, az egykori petróleumkereskedő és politikai szélkakas, a gátlástalan karrierista típus mintapéldánya volt, akit a magyar gazdaság olajszükségletének kielégítése és az olajszakma érdekeinek képviselete a legkevésbé sem érdekelt. Sokkal inkább az egyéni haszonszerzés, valamint a korrupciós érdekek gátlástalan kiszolgálása jellemezte tevékenységét, és az, hogy a MAORT termeléséből befolyó nyereség lefölözésével a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kasszájának feltöltésén munkálkodjon.

A fényes szelek korszaka volt ez, amely szinte teljesen egybeesett a MAORT létezésével. A fényes szelek azonban elültek, a zalai olajmezők fölött pedig sötét fellegek gyülekeztek. A háttérben már 1946 nyarától gyűjtötték a bizonyítékokat Gombosi Zoltán vezényletével arról, hogy a MAORT szabotál. A Magyar Kommunista Párt részéről is, személy szerint Rákosi Mátyástól heves támadások érték a MAORT vezetőit, szakembereit és üzemi bizottságát. Rákosi szavai nyomán, ahol hiba van, ott meg kell keresni az ellenség kezét. Gombosi Zoltán meg is kereste, és 1946 novemberében a miniszterhez írott előterjesztésében már ki is mondta vádjait, de egyelőre csak annyit akart elérni, hogy a MAORT-hoz – annak költségére – teljhatalmú megbízottakat küldhessen ki. 1947 áprilisában, majd szeptember 4-én feljelentést tett az Államrendőrség Államvédelmi Osztályánál (ÁVO) a MAORT ellen, szabotázs vádjával. A feljelentések nyomán vizsgálat indult az ÁVO, az ÁVH (Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóság) és szovjet szakértők bevonásával.

Gombosi 1947 őszén – mivel már égett talpa alatt a talaj – lekerült a politika színpadáról, vádjai azonban tovább éltek. Zsigmond Béla a Gazdasági Főtanács képviseletében a termelés szándékos csökkentésével vádolta a MAORT-ot. 1948. május 4-én kelt feljegyzésében fölhívta Vas Zoltán Iparügyi Miniszter figyelmét arra, hogy a MAORT termeléscsökkenése katasztrofális következményekkel járhat az ország számára. Ha ez így folytatódik, az év végére 25-26 ezer tonnára csökken az olajtermelés, amely nem elegendő az exportkötelezettségek teljesítéséhez, valamint a magyar ipar működéséhez. A MAORT-nál kint járt állami ellenőrök hada semmilyen felróható, kézzelfogható, szabotázsra utaló tényt nem tudott feltárni, az egyetlen eredmény, amit elértek az volt, hogy elmérgesedett a viszony az állam és a vállalat között.

Zsigmond Béla fölrója, hogy a Gazdasági Főtanács Titkárságán dr. Cséky Sándor elnökletével korábban tartott megbeszélésen dr. Reich Lajos geológus által javasolt másodlagos termelési módszerek bevezetésének nyoma sincs, a jegyzőkönyv tanúsága szerint e módszerek alkalmazásának eredményességét a MAORT már akkor is vitatta. Továbbá nincs tudomása a kutatás célpontjában lévő újabb olajmezőkről. Hivatkozik továbbá arra, hogy Romániában az állami hatáskörbe vont kőolajtermelő vállalatok mélyszivattyú-berendezésekkel, vagyis másodlagos módszerekkel gázpazarlás nélkül termelnek olajat, így sikerült a termeléscsökkenést megállítani és szinten tartani. „A fentieket azzal hozom Miniszter Úr tudomására, hogy véleményem szerint leghelyesebb lenne a MAORT-nál hatásos állami ellenőrzést bevezetni…” – szól a feljegyzés, megalapozandó a vállalat államosítását célzó politikai döntést. Az érvelés legfőbb jellemzője az általános tájékozatlanság és a szakmai ismeretek hiánya.

Nem volt igaz, hogy az Iparügyi Minisztérium bányászati kutatási osztálya nem foglalkozott az olajtermeléssel, és az sem, hogy a MAORT nem tett lépéseket a másodlagos termelési módszerek bevezetésére. A kocka azonban el volt vetve. Gombosi, Györky és Zsigmond csak eszközei és kiszolgálói voltak a magasabb szinten képviselt politikai céloknak. E célok eszköze volt Székely Pál ellenőri kinevezése és 1948. május 8-ától folytatott tevékenysége, a viharfelhők pedig egyre csak gyülekeztek a MAORT egén.

1948 januárjában dr. Papp Simon nyugalomba vonult, de alelnöki tisztét megtartotta, utóda a vezérigazgatói székben Gyulai Pál lett. A legmagasabb szintű ügyekben továbbra is Paul Ruedemann járt el, aki tiltakozott Székely Pál kinevezése, illetve annak széles hatásköre ellen, ami ellentmondott a koncessziós szerződésben és egyezményben foglaltaknak. Ruedemann személyesen járt el a Gazdasági Főtanácsnál és az Iparügyi Minisztériumnál, de mindössze annyit tudott elérni, hogy ígéretet kapott: mindez nem jelent burkolt államosítást. Ruedemannt ez nem nyugtatta meg, ezért az Egyesült Államok budapesti nagykövetén keresztül az amerikai külügyminisztériumhoz fordult segítségért, Székely Pál leváltását azonban nem sikerült elérnie.

Történelem

---