1. Lapszám: 2021202020192018201720162015201420132012201120102009200820072006200520042003200220012000
2. január-februármárciusáprilismájusjúniusjúlius-augusztusszeptemberoktóbernovemberdecember

Földgázfelfedezések

2014/12. lapszám | Dobai Gábor |  2247 |

Az alábbi tartalom archív, 7 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A földgázt felhasználó és értékesítő ipar már a kezdetektől arra törekedett, hogy a gázt ne csak világításra, lakások fűtésére és kazánokban való eltüzelésre használják fel, hanem kémiai termékek előállításához szolgáló nyersanyagnak is. A legelső földgázból előállított ipari nyersanyagok a nyomdafestékek, fekete színű lakkok, tinták, műszaki tus, másolópapírok, hanglemezek gyártására szolgáló gázkorom voltak.

Kormot az 1860-as években kíséreltek meg először Amerikában földgázból előállítani, de a rendszeres termelés 1872-ben kezdődött meg New Cumberlandben, ahol a kormot évtizedeken át egyazon alapelv szerint gyártották: a gázt levegőszegény égéstérben elégették. Húsz évvel később szabadalmaztatták a channel-módszert, jelentőségének az automobilok robbanásszerű elterjedése adott lökést, miután Ford 1911-ben piacra dobta a híres T-modellt. 1915-ig az automobilok kerékabroncsainak gyártásához a gumi szilárdságát biztosító töltőanyagként csaknem kizárólag cinkoxidot használtak, amelyet az amerikai gépjárműipar Európából importált. 1915-ben azonban az amerikaiak a háború miatt már nem kaphattak elegendő cinkoxidot, így más töltőanyag után kellett nézniük, amit a carbonblack elnevezésű, földgázból előállított koromban találtak meg. Az első gázkorommal gyártott fekete színű gumiabroncsok (Silvertown Cords) 1916-ban kerültek forgalomba a fogyasztók legnagyobb megelégedésére. Ettől kezdve a karbonfekete nélkülözhetetlen alapanyaga lett a gumiabroncs-gyártásnak.

Szabadalmaztatták a channel-módszert, jelentőségének az automobilok robbanás-szerű elterjedése adott lökést, miután Ford 1911-ben piacra dobta a híres T-modellt.

Amerikában a legtöbb földgázt a vas- és acélipar, valamint maga az olajipar fogyasztotta. A magyar kormány által 1909-ben Amerikába delegált tanulmányi bizottság egyik tagjának, Katona Ferenc bányatanácsosnak a közlése szerint a Homestead-i Carnegie-Steel Company 64 db, egyenként 70 tonna vas finomítására méretezett kemencéje 1 tonna acél legyártásához átlagosan 160 m³ földgázt fogyasztott. A vállalatnak saját gázkútjai és távvezetékei voltak, így a gáz köbméterének önköltségi ára a háború előtti idők pénzértékében mintegy 0,5 fillér volt. A Carnegie-féle acélgyár 1 tonna Martin-acélra eső tüzelőanyag-költsége 0,86 korona volt 1909-ben, míg a magyar acélgyáraké 8,01 és 10,2 korona között változott. Ilyen áron tehát nagyon gazaságos volt a földgáztüzelés az amerikai cink-, üveg-, cement- és téglagyártó üzemekben is.

Az európai cementgyárak közül elsőként a tordai gyár égetőkemencéit fűtötték földgázzal, és Dicsőszentmártonban égettek először földgáztüzeléssel meszet. Sok földgázt maga az olajipar tüzelt el akkoriban a fúróberendezések gőzgépeinek hajtására. A gázt rendszerint egyszerű hengeres kazánok alatt égették el, nem pedig gázmotorban, ami a gőzgépnél sokkal jobb hatásfokú. Ugyanakkor a gőzgép sokkal jobban alkalmazkodik a mélyfúrások nagyon változó teljesítményszükségletéhez. Az olajat és gázt tovaszállító távvezetékek szivattyúinak hajtására azonban szinte kivétel nélkül gázmotorokkal hajtott generátorok által előállított villamos áramot használtak. Erre a célra az amerikai gépipar különlegesen nagy teljesítményű gázmotorokat gyártott, amelyekkel 1 kWh villamos energiát 0,481 m³ földgáz felhasználásával lehetett előállítani, míg gőzgépekkel 1,1 m³/kWh volt ez az arány.

Kissármás

Magyarországon a Pénzügyminisztérium felkérésére a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola bekapcsolódott a kissármási gázkitörés elfojtásának nehéz munkálataiba. A mintául szolgáló amerikai gyakorlatban szokásos eljárást, a packerrel való tömítést nem lehetett alkalmazni. Az elzáró szerkezetet Hermann Miksa (akkoriban kolozsvári egyetemi tanár, gépészmérnök) tervezte, és a budapesti Schlick Vasöntöde és Gépgyár Rt. gyártotta le. A kútelzáró-szerelvényt nyitott állapotban fölszerelték a kút fejére, majd 1910. június 23-án 10 órakor Fuds György, a Schlick gyár műszaki igazgatója a kutat elzárta.

Bugyborékoló földgázmező Kissármásnál

A lezárás után csakhamar tompa morajlás hallatszott a mélyből, fél perc múlva a kúttól 38 méternyi távolságban gázbuborékok törtek elő a Földből, a réti vakondtúrások és gilisztalyukak valamennyien fortyogókká váltak, a vasúton túl már valóságos kis iszapvulkánok keletkeztek. A legerősebb feltörés 100 méterre keletre volt, ahol egy vakondtúrásból gyermekmagasságú szökőkút tört fel. 5 perc múlva a kúttól 350 méterre is zúgott a gáz. Egy órai zárás után a kútfej elzárócsapját kinyitották, majd a gáz a béléscső belsejéből lépett ki ismét, s a bugyborékolás a réten még néhány percig tartott.

1911. október 29-én hajnalban a kút közelében keletkezett 120 m hosszú repedésen át a lefojtott gáz újra kitört és meggyulladt, melynek következtében személyi sérülés és haláleset is történt. Katonai segítséggel, több napi munkával sikerült eloltani. A vizsgálatokkal megbízott Böckh Hugó és Strömpl Gábor nem talált összefüggést a baleset és a korábbi beavatkozás között, a kitörés okát a mélyben zajló tektonikus mozgásokra vezették vissza. A korabeli sajtót foglalkoztatta az eset, Lóczy Lajostól Pfeifer Ignácon át Cholnoky Jenőig és Seider Mihályig többen közzétették gondolataikat a Magyar Mérnök és Építész Egylet 1911-1912-es közlönyének számaiban.A kitörésről és előzményeiről részletesen beszámol id. Ősz Árpád kiváló cikkében (A Kőolaj és Földgáz 2002. január-februári számában), melyben féyképes és rajzos ábrákkal bemutatja a helyszínt.

Heinrich Thumann-nak két magyar szabadalmi bejelentése ismert: az egyik, az 1897. november 27-én közzétett, HU 9924 lajstromszámú szabadalmi leírás a mélyfúrásoknál előforduló törések, megszorulások csavarszorító általi elhárítását lehetővé tevő szerkezetet ismertet.

Mannesman-féle csőhengerlés vázlata.

Fabian-rendszerű, ejtőgépek szárnyrúdja és védőcsöve közötti összeköttetés

Kissármás következményei

Miután a „Kissármás-2” fúrólyukat 1910. július 30-án sikeresen lezárták, 1911 és 1914 között zárva volt, a béléscsőben pedig 28 légköri nyomás uralkodott végig. A kissármási földgáz fölfedezésével intenzív fúrási tevékenység vette kezdetét. 1909 és 1918 között 42 fúrást mélyítettek 100-974 m mélységig. A kutak közül 37 volt produktív, napi 20850 ezer m³ termeléssel.

A váratlan fölfedezés nyomán a kormány azonnal felismerte a kutatási eredmények mögött rejlő hatalmas üzleti lehetőséget, s elrendelte a gázelőfordulások részletes vizsgálatát, termeltetésének és felhasználásának tanulmányozását, valamint a kőolaj és földgáz bányajogi helyzetének tisztázását. A kissármási explózió, a Kárpát-medence hatalmas olajkészleteibe vetett tévhithez hasonlóan, azt a reményt keltette, hogy egy kolosszális erőforrásról van szó, s ez a hit nyilvánult meg a képviselőházi beszédek legtöbbjében, amelyek mind oda konkludáltak, hogy a nagy kincs évszázadokra kiható lendületet fog adni iparunknak s egész gazdasági életünknek. Az országgyűlésben talán két beszéd volt, amely az illúziók világát elhagyva földreszállt, s az erdélyi földgáz jövőjét reális alapon igyekezett a közvélemény elé tárni. Az egyik Szterényi Józsefé volt, aki óva intett attól, hogy vérmes reményeket tápláljunk, és tartózkodva minden túlzástól, felsorolta azokat az iparágakat, amelyeknek fejlődésére a földgáz nagyobb befolyást gyakorolhat, ezek között legelsőnek említvén a mésznitrogén gyártását, amelyre Magyarország mezőgazdaságának nagy szüksége volt. A másik beszédet Söpkéz Sándor mondotta, aki rámutatván gazdag alumínium-érclelőhelyeinkre, és arra, hogy bauxithegyeink tartalmát tehervonatszám hordjuk ki külföldre, az alumíniumgyártásnak, a jövő fémének itthon történő előállítása lehetőségét állította beszédében a földgázzal megoldható gazdasági feladatok előterébe.

A kormány felkérte Wahlner Aladárt, hogy dolgozza ki – a világon másodikként – a kőolaj- és földgáztörvény alapelveit. Lukács László pénzügyminiszter 1910 novemberében két új törvényjavaslatot terjesztett elő, melyek 1911. január 17-én az országgyűlés által szentesítést nyertek. Az egyik a folyékony és gáznemű bitumenek, a másik a kálisó termelésének állami monopóliummá tételéről szólt, és előbbi alatt a kőolaj és földgáz, utóbbi alatt a kitűnő műtrágya-, de egyszersmind az ipar részére fontos vegyipari alapanyagként szolgáló kálisó kiaknázását is kell érteni.

Gazdaságtörténeti szempontból érdekes cikket közölt az „Elektrotechnika” című szaklap 1913. szeptember 1-i (VI. évfolyam, 17.) száma, dr. Seidner Mihály gépészmérnök tollából. A cikk hazánk egyik nagy jelentőségű kérdésében, az erdélyi földgázproblémában foglal állást, mely egy évszázaddal ezelőtt foglalkoztatta az embereket, s jelentősége abban állt, hogy szembe helyezkedett az általánosan elfogadott és népszerű, elsődlegesen lakossági célú felhasználás koncepciójával. Ez azt jelenti, hogy amíg mások a lakosság és a kisvállalkozók részére világítási, valamint fűtési célra szánták a gázt, addig a cikk szerzője magasabb szempontok alapján az ipari felhasználást, konkrétan salétrom gyártását javasolta.

A cikk megírását az inspirálta, hogy néhány héttel korábban a pénzügyminiszter olyan kijelentést tett Kolozsvár városának földgázt kérelmező küldöttsége előtt, hogy az erdélyi földgázt nagykiterjedésű csővezeték segítsé-gével kívánja az ország jórészében szétosztani, s ezen hálózatból kapja majd Kolozsvár is a maga részét. A miniszter azonban nem adott felvilágosítást arra nézve, hogy miként gondolja nagyszabású tervének megvalósítását. A nagyközönség az újságok híradásaiból tudhatta meg csupán, hogy több nagy pénzintézet 50-100 millió korona külföldi tőke segítségével veszi kézbe az erdélyi földgáz értékesítését. Egyes külföldi bankok már el is készítették a pénzügyi művelet tervezetét, s akkoriban két amerikai szakember dolgozott a helyszínen a műszaki és kereskedelmi tervezetek elkészítésén, melyek a miniszteri elhatározás alapját voltak hivatottak képezni.

A szóban forgó cikk – melyet egyszerűsítve közlünk – szerzője tisztán közérdekből megkísérli kimutatni, hogy e jóhiszemű, nagyszabású terv nincs összhangban az 1911. évben a földgáz egyedáruságáról hozott törvény szellemével, sérti a szénbányászat érdekeit, és nem alkalmas az ország közgazdaságának hathatós támogatására. Íme a cikk rövidített változata:

Az erdélyi földgáz termelésének súlypontja a mezőségre esik, ahol Kissármás határában bukkantak első alkalommal jelentős földgázforrásra, miközben kálisó után kutattak. A következő években a szakemberek kereken 2 millió m³-re becsülték az Erdélyi-medence gázkútjaiból 24 óra alatt felszínre törő gáz mennyiségét. Hogy fogalmat alkothassunk e gáztömeg nagyságáról és értékéről, tudnunk kell azt, hogy a földgáz minden köbméterének kb. 8600 kcal fűtőértéke van. A magyar barnaszenek kg-jának fűtőértéke átlagosan 4500 kcal-ra tehető, így megközelítőleg minden m³ földgáz 2 kg barnaszénnel egyenértékű. Barnaszeneink kg-ja a bánya felszínén 0,9 fillérbe került, s ezen az alapon az erdélyi földgáz m³-e a termelés helyén 1,8 fillért ért. Az 1 év alatt termelhető kb. 750 millió m³ földgáz fűtőértéke kb. 15 millió métermázsa magyar barnaszénnek felel meg, s pénzbeli értéke kb. 13 millió korona.

Európa legnagyobb földgázkútja 1910 nyarán.A mintául szolgáló amerikai gyakorlatban szokásos eljárást, a packerrel való tömítést nem lehetett alkalmazni. Az elzáró szerkezetet Hermann Miksa (akkoriban kolozsvári egyetemi tanár, gépészmérnök) tervezte, és a budapesti Schlick Vasöntöde és Gépgyár Rt. gyártotta le. A kútelzáró-szerelvényt nyitott állapotban fölszerelték a kút fejére, majd 1910. június 23-án 10 órakor Fuds György, a Schlick gyár műszaki igazgatója a kutat elzárta.

Ezzel szemben a magyar barnaszénbányák 1912-ben kb. 75 millió métermázsa, kb. 60 millió korona értékű barnaszenet termeltek, s így a földgáz fűtőértéke Magyarország barnaszéntermelésének mintegy ötödrészével egyenlő. A földgáz és a vele egyenlő fűtőértékű barnaszén közgazdasági értéke és szerepe között azonban lényeges különbség van. A barnaszén 13 millió korona értékének jórésze munkások zsebein keresztül gurult, s mintegy 3500 család fenntartásáról gondoskodott, a földgázt viszont az anyaföld „terülj asztalkám”-on nyújtja, számottevő emberi munka igénybevétele nélkül. Ha mármost nagy távvezeték-hálózat segítségével a földgázt versenybe bocsátjuk a hazai barnaszénnel, a hazai szénbányák vélhetőleg nem a szén árát fogják mérsékelni, hanem 3500 család más kereset után nézhet. És itt van az amerikai szakemberek által készített tervekben rejlő veszedelem. Az amerikai szakértők terveket dolgoztak ki az erdélyi földgáz értékesítésére. E munkálatoknál a hazájukban szerzett tapasztalatokra támaszkodtak, ahol tudvalevőleg szintén hatalmas földgázforrások vannak, s ezek termelését részint háztartási fűtési-világítási, részint ipari célokra értékesítik az amerikai gázszolgáltatók.

A gáz értékesítésénél pedig egyetlen közgazdasági elv vezérli őket: a profit. Csakhogy Amerikában nincs kivándorlás, sőt a bevándorlás ellen védekeznek, ott nem támogatják államilag az ipart, sőt törvényeket hoztak az óriási ipari koncentrációk ellen (tröszt-ellenes törvény), a földgázt tehát minden hátsó szándék és politikai felhang nélkül ott és úgy értékesítik, ahol és amennyiért tudják. Mi ellenben kénytelen-kelletlen – így a szerző – szuronyos sorompót állítunk a kivándorlás országútjára, hogy végleg el ne fogyjunk. Vézna, törpe tőkénken tengődő iparunkat esztendőnként mintegy 4-5 millió korona államsegéllyel ápoljuk, és közszállítási szabályrendelettel támogatjuk. Az amerikaiak ezen álláspontunkat nem ismerik, és nem érzik. Ők bizonyára ki fognak dolgozni olyan terveket, melyek alapján az alakuló földgáz részvénytársaság nagy osztalékot fog fizetni, s ennek reményében még az angol tőke is felkeresett bennünket. Kiépítik a távvezetéket, ellátják földgázzal a nagy városokat, útba eső ipartelepeket, sőt talán még Budapestre is felhozzák Erdély kincsét. Téves alapon nyugszik az a felfogás is, mely a földgáztól a külföldi kőszenek kiszorítását várja.

Magyarország a vámkülföldről az 1910. évben 21 millió métermázsa és Ausztriából 8 millió métermázsa kőszenet hozott be. Ezen készletből Budapesten házi tüzelésre mintegy 6 millió métermázsát használtak fel, a gázgyár mintegy 2 millió métermázsát fogyasztott, a többit pedig az egész országban szétoszva tüzelték el. A vasút sűrű hálózata alacsony költségen juttatja el a külföldi szenet az ország legkisebb helyiségébe is, a gázt ellenben igen költséges befektetések árán az országnak csak kis területén tudnók elosztani. A külföldi kőszén legnagyobb elosztóközpontja tehát Budapest. Mintegy 100 millió korona befektetéssel meg lehetne építeni a távvezetéket egészen Budapestig, ezen kívül a budapesti elosztóhálózatot és gázmérőket is. A földgáz kétségkívül kiszorítaná a fővárosból a kőszén legnagyobb részét.

Ám ennek a tervnek legyőzhetetlen akadálya a főváros által most építtetett nagy központi gázgyár Budapesten. Ha ugyanis a budapesti gázgyártól elvonnánk a fűtő, főző és világító fogyasztókat, a gázgyár jövedelmezősége meginogna, hiszen az 1912. évben értékesített ipari gáz 40%-át tette ki a világítási gázfogyasztásnak. De a Budapestig megépítendő földgáz-távvezeték, mely világításra is szolgáltatna energiát, kétségkívül károsítaná az érintett Kolozsvár, Nagyvárad, Debrecen, Szolnok, Arad, Temesvár, Szeged, Szabadka és Kecskemét, sőt Budapest jól jövedelmező elektromos telepeit is, s eképp jelentékenyen csökkentené gyáriparunk forgalmát. Elhibázott dolog volna tehát nagy befektetések árán kiterjedt csőhálózatot létesíteni, s a kellő jövedelmezőség kedvéért munka nélkül termelt gáz eladását még oly használati célokra is erőltetni, melyeknél az emberi munkával termelt hazai szenet szorítaná ki az erdélyi földgáz a használatból. A gáznak meglévő gyárak hajtóerejének vagy hőszükségletének fedezésére való átengedése csupán azon esetben indokolt, ha azáltal az illető gyár versenyképességét a külföldivel szemben növeljük, s ezáltal iparunkat izmosítjuk. Itt is a legnagyobb elővigyázattal kell eljárnunk azonban, hogy egyes iparágak indokolatlan előnyökhöz ne jussanak más vidéken letelepedett ugyanazon ipar- ágakkal szemben. Kivételt csupán az erdélyi ipartelepek képezhetnek, melyek egyrészt méltányolandó igényt tarthatnak Erdély földgázkincsére, másrészt messzebb fekszenek a szénbányáktól, s emiatt drágábban jutnak hajtóerőhöz. Ám a gáznak magánszemélyek fűtési és világítási szükségletének kielégítésére történő fordítása semmivel sem indokolható. Lakások fűtésére és világítására való felhasználása megfosztaná az erdélyi földgázt közgazdasági jelentőségétől, és egyszerű pénzügyi műveletté silányítaná azt. Ez az értékesítési mód tehát teljesen kikapcsolandó.

Ha a kormány nem közvetlen nyerészkedésre akarja hasznosítani a gázt, hanem meg akar felelni a gáz egyedárusítását megokoló törvény iparfejlesztő szellemének, ha az ország vagyonosodását várja ezen természeti erőtől, úgy az igaz csapáson akkor halad, mikor a földgázt új iparágak meghonosítására fordítja. Eképpen nem markol bele meglévő iparágaknak és a szénbányászatnak az érdekanyagába, csökkenti az illető iparcikk behozatalát, javítja a kül-kereskedelmi mérlegünket, új munkaalkalmakat teremt, kereseti forrásokat tár fel, növeli az ország termelését, előmozdítja vagyonosodását és termelőképességét. Külkereskedelmi mérlegünk hazai iparunknak valóban elszomorító tükre, melynek visszfénye egyenesen rávetődik kivándorlási statisztikánk zordon adataira. Ipart kell teremteni és fenntartani!

Ám a földgáz ingyenes vagy olcsó átengedésével csupán új iparágakat lehet hathatósan segélyezni és meghonosítani, melyek nagy menynyiségű fűtőanyagot fogyasztanak. Ilyenek általánosságban a kémiai iparok, melyek termékeiből igen nagy a behozatalunk. A Pester Lloyd 1911. március 28-i számában egy kémiai iparágra hívtam fel az illetékesek figyelmét, melyet az ország mezőgazdasági érdeke is megkíván: a salétrom műtrágya gyártására. Európa mezőgazdasága salétromszükségletét Chile természetes salétrombányáiból szerzi be. Az 1901-1910-ig terjedő években 1161-1677 ezer tonna salétromot hoztak be Chiléből Európába.

A monarchia salétrombehozatala pedig ugyanebben az időszakban 63,2-81,70 ezer tonna volt. A salétrom ára 22-25 korona között ingadozott 100 kg-onként. Az igények folyamatos növekedése és a salétrombányák túlterhelése következtében ezek a természetes források 30 év leforgása alatt teljesen kiapadnak, s ez indokolttá teszi a salétrom mesterséges előállítását. Főleg a német tőke látott hozzá nagy kitartással és alapossággal a salétrom előállításához, s ma már német tőkén, német ipar által épített hatalmas gyárak termelik Norvégiában a salétromot. A salétromnak a levegőből történő mesterséges előállításához elektromos ívfényt használnak. Az ívfény által előidézett kémiai folyamat során az elektromos energiának csak mintegy 3%-a hasznosul közvetlenül. Bár a hővé alakult elektromos energia nagy részét a gyártási folyamatban később felhasználják, salétrom gyártására mégis csak igen olcsón előállított villamos energia alkalmas. Ilyen nagyon olcsó áramtermelők ma Norvégiában a nagy vízerőművek, melyek ma már 400 000 lóerőt fordítanak salétrom gyártására. A monarchiában csak kis mennyiségben termelnek salétromot, s azt is inkább a vegyipar számára. Insbruck mellett a Luftverwertunds-Gesellschafftnak van egy kisebb gyára, a hercegovinai Jablanicán az Österreichischer Verein für chemische und metallurgische Produktion cég nagyobb vízerőt foglalt le salétromgyártás céljára. A monarchiában tehát ez idő szerint számbavehető salétromgyár nincs, és salétromszükségletét Chiléből fedezi.

A monarchiába évenként behozott nyersanyagból a mintegy 80 000 tonna salétrom előállításához 750 millió kWh villamos áram szükséges. Ha az áramfejlesztő gépek egész évben folyamatosan dolgoznának, akkor 150 000 lóerős villamos telep tudná megtermelni a monarchia mai salétromszükségletét. Az évi 750 millió kWh előállításához 500 millió m³ gázra, az erdélyi földgáz ⅔ részére volna szükség. Évenként még mintegy 250 millió m³ földgázt más célra lehetne hasznosítani. A Kissármás közelében, lehetőleg folyóvíz mellett létesítendő 6 db, egyenként 25 000 lóerős gőzturbina-generátorból és mintegy 20.000 m² összes fűtőfelületű gőzkazánból álló 150 000 lóerős (110,4 MW – D.G.) teljesítményű központi elektromos áramfejlesztő telep teljes befektetési költsége építkezéssel és vízbeszerzéssel együtt 15 millió korona. Az évi összes kiadások 2 millió koronát tennének ki, ezzel 750 millió kWh villamos áramot tudnánk előállítani évente. Ennélfogva 1 kWh termelésének költsége 0,265 fillér.

Az a kérdés mármost, hogy az erdélyi salétromgyár kiállná-e a külföldi gyárak támasztotta versenyt, melyek vámmentesen hoznak be salétromot az országba. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy tulajdonképpeni versenyről itt szó sem lehet. Ugyanis a belföldi gyár Európa jelenlegi salétromszükségletének csupán 5%-át állítaná elő, s eképpen a külföldi árak alakulásába nem szólhatna bele. A salétrom kereskedelmi árát ismerjük, s így felállíthatnánk az erdélyi gyár salétromtermelésének és -eladásának mérlegét, vele pedig a gyártás jövedelmezőségét. Az ilyen számítások azonban eléggé rugalmasak, ezért megbízhatóbb a hasonló üzemekkel történő összehasonlítás.

Mily nagyok tehát a norvég vízerőművek áramtermelési költségei? Az áramtermelési költségek összehasonlítása csupán a befektetett tőke és az üzemi viszonyok alapján lehetséges. A lóerőnkénti befektetési tőke alapján való összehasonlítás ingatag, mert hiszen az áramtermelési költségek az évenkint előállítható kilowattórák számától is függenek, ami viszont vízerőtelepeknél a csapadék, a fagyok, az éghajlati viszonyok függvénye. Ez alapon tehát nem is kísérlem meg az erdélyi teleppel való összehasonlítást, ellenben kimutatom, hogy a norvég salétrom fuvarköltsége egymaga éppen anynyi, mint az erdélyi elektromos mű összes áramtermelési költségei.

Tegyük fel azt a teljesen lehetetlen végletet, hogy a norvég salétromgyárak ingyen jutnak az elektromos áramhoz, azaz a hidraulikus telepre befektetett 30-40 millió korona után nem kell kamatot fizetni, s a tőkét nem kell leírni. A norvég salétromok az előállítási helyről a tengeri kikötőbe, onnan a tengeren keresztül Fiuméba való szállítása 100 kg-onként mintegy 3 koronába kerül – egész hajórakományok szállítása esetén. Mivel pedig 1 kg salétrom termeléséhez kb. 10 kWh villamos áram szükséges, a kissármási elektromos mű 0,3 fillérrel drágábban termelheti az áramnak kilowatóráját, mint a norvég telep, ez esetben a kissármási salétrom ára ugyanannyi lesz, mint a Fiuméba hajón szállított norvég salétrom ára.

Az erdélyi salétrom tehát még akkor is versenyezni tudna itthon a norvég salétrommal, ha a norvég gyárak az elektromos áramot ingyen kapnák. De szinte kínálkozik egy másik összehasonlítási alap is. A Lufrverwertungs-Gesellschaft az elektromos áram kilowatórájáért 0,7 fillért fizet az insbrucki villamos telepnek. Az erdélyi telep tehát kilowattóránként 0,435 fillért, évenkint összesen mintegy 3,2 millió koronát takarítana meg csupán az elektromos áram előállításánál, ami egymaga az elektromos mű befektetett tőkéjének 21%-os kamatozását biztosítaná.

FöldgázSzakmatörténetTörténelem

---

---

---