Az államosításon át a csúcs felé

A magyar olaj és földgáz története X.

2014/1-2. lapszám | Dobai Gábor |  5038 |

Figylem! Ez a cikk 11 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A lezajlott per és a súlyos ítéletek nem jelentették automatikusan a MAORT-ügy végét, de a magyarországi kőolajbányászat életében mélyreható átalakulások sorozata kezdődött.

Bár a bíróság jogerős ítélete teremtette meg a jogalapot a MAORT és a MAORT Gázértékesítő Kft. államosítására, azokat már a vizsgálati szakaszban, 1948. szeptember 24-én állami kézbe vették. Az ezt elrendelő 9960/1948. Kormányrendelet így indokolta ezt bevezetőjében: „Abból a célból, hogy a nyersolajtermelés szándékos szabotálása megakadályoztassék, minthogy ennek nemzetgazdasági szempontból elsőrendű fontossága van, továbbá, hogy a zavartalan termelés biztosíttassék, az állam átveszi a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. és a MAORT Gázértékesítő Kft. (a továbbiakban társaságok) vezetését. Az állami ellenőrzés tartama alatt a két társaságot a kormány által kinevezett vezérigazgató irányította.

Az Egyesült Államok Külügyminisztériumának budapesti nagykövetsége 1948. november 30-án diplomáciai jegyzékben fejezte ki tiltakozását a MAORT állami kezelésbe vétele ellen. Az Egyesült Államok határozottan visszautasította azokat a vádakat, melyekkel a magyar hatóságok igyekeztek a szabotázscselekményeket a MAORT tulajdonosaira és tisztviselőire bizonyítani, és a jegyzék leszögezte a cselekedet önkényességét. Az amerikai kormány hangsúlyozta, hogy a magyar kormány ez ügyben tanúsított magatartását az amerikai jogok és érdekek súlyos megsértésének tekinti.

A diplomáciai jegyzéket újabb sikertelen próbálkozások követték, melyek sem a per kimenetelében, sem az állami kezelésbe vétel tényén nem módosítottak – ami papíron és jogilag nem jelentett államosítást, mivel a tulajdonviszonyokat nem érintette, ám a valóságban alig különbözött attól. (1978-ban a koronázási ékszerek visszaadásáról szóló magyar-amerikai tárgyalásokon a MAORT ügye is újra előkerült. Az amerikai kormány feltételül szabta a MAORT ügyének rendezését, amit kárpótlás fizetésével Magyarország meg is tett, erről azonban a sajtó mélyen hallgatott.)

Propagandagépezet

A vállalatvezetővé, majd vezérigazgatóvá kinevezett dr. Székely Pál bemutatkozó beszédében kijelentette, hogy „a Standard Oil nemcsak nemzetközi olajvállalat, hanem az amerikai imperialisták nemzetközi kémszervezete is, s nem azért küldte ide két exponensét, hogy több olajat adjanak Magyarországnak, amely előretolt bástyája a béke legnagyobb védelmezőjének, a Szovjetuniónak, hogy minél több üzemanyagjuk legyen a kommunistáknak, hanem hogy minél kevesebb. Ezt meg kell, hogy értse mindenki. Szabotázs volt geológiai, termelési vonalon, nem véletlen, hogy kútjaink 50 százaléka áll.”

A termelés azonnali növeléséről optimistán nyilatkozott dr. Székely, és az ezzel kapcsolatos teendők megbeszélésére, szeptember 30-ra értekezletet hívott össze Nagykanizsán. A három napig elhúzódó találkozón a szakemberek elmondták véleményüket az olajtermelés lehetséges növeléséről, miközben rámutattak a Székely-féle elképzelések megvalósíthatatlanságára és veszélyeire. A legtöbben továbbra is új olajmezők feltárásában látták a lehetőséget termelésnövekedésre, ami viszont nagyszabású kutatómunkát, a fúró- és termelő berendezések felújítását és pénzt igényelt volna. Javaslataik ellenére mind a beruházási tervet, mind a költségvetést csökkentették. A vállalatvezetés viszont a termelés növelését továbbra is a termelőfúvókák nagyobbra cserélésével, valamint a magas gáz/olaj viszony miatt lezárt kutak megnyitásával kívánta elérni.

1948 júliusában a Tájékoztató Iroda nyilvánosságra hozta a Jugoszláv Kommunista Párt helyzetével kapcsolatos fejleményeket, amelynek belpolitikai következménye az éberség túllihegett hajszolása volt. A Rajk-per ugyan csak később adott alkalmat az önmagunkat fölemésztő, önfelszeletelő szalámitaktika tragikus alkalmazására, a közhangulatot azonban már előkészítették ennek befogadására. Rákosi egy későbbi beszédében később nyíltan vállalta véleményét: „Nem véletlen, hogy a Tájékoztató Iroda határozatának nyilvánosságra hozatala után öt héttel Rajkot leváltottuk a belügyminisztériumból.

Agyafúrt taktikák

A letartóztatások után kint maradt szakemberek tudták, hogy ez a kutak túltermeltetését és idő előtti kimerülését jelentené, ennek ellenére nevüket vállalva nem mertek szembeszállni az új igazgatóval. Úgy próbáltak segíteni a helyzeten, hogy egészen más javaslatokat tettek. Ezeket Székely Pál úgy kommentálta fölfelé, hogy „Az itteni mérnökök az amerikaiak ügynökei, és mindenben az ellenkezőjét kell tenni annak, amit javasolnak.” Ennek megfelelően a Párt jóváhagyásával az ellenkezőjét tette.

A szabadlábon lévő és a börtönben ülő szakemberek egyöntetűen ugyanarra a következtetésre jutottak: az alkalmazott termelési módszerek annyira károsak, hogy ha azokat nem szüntetik meg, két év múlva nem lesz olaj, miközben a készlet kétharmada benn marad a földben, ami különben nyolc-tíz évre biztosítaná az ország ellátását. A vállalatnál eluralkodott a pánik: fél év alatt öt mérnök disszidált, a hatodikat a határon fogták el. Ez persze csak „olaj volt a tűzre”, és megerősítette azt az előítéletet, hogy a magyar olajszakemberek az imperialisták ügynökei. Dr. Gyulay Zoltán, a kiváló szakember, aki a tárgyaláson nem volt hajlandó Dr. Papp Simon ellen tanúskodni, azt írta egyik jelentésében: „Két év múlva lecsukják azt, aki így gazdálkodik. Lehet, hogy közben minket is lecsuknak, mint Papp Simonékat, de újabb két év múlva ki fognak engedni, hogy hozzuk helyre, amit még lehetséges…”

Eközben a termelést nagymérvű gázpazarlással sikerült némileg emelni, amit a Székely-féle vezetés jelentős eredménynek tüntetett fel, hiszen annak megkétszerezését ígérték. Voltak olyan kutak, amelyekből 1 m³ olaj mellett 1500-2000 m³ gáz jött a felszínre. Erre vonatkozólag Székely Pál kijelentette, hogy „a legutóbbi események gyakorlata szerint nem üzemi, nem vállalatvezetői kérdés, még csak nem is az iparügyi tárca problémája, hanem e felett a Párt legmagasabb fóruma intézkedik.” Ezzel a kijelentéssel Székely gyakorlatilag hárította magáról a felelősséget. A MAORT újdonsült vezetése pedig nehéz helyzetbe került, mivel a fejük fölött lebegő szabotázsvád és az ígéreteik nyomán megemelt termelési kvóták, valamint a levegőbe engedett gázmennyiség csökkentésének igénye óriási nyomással nehezedett rájuk.

800 százalékos keretszám

A vállalat 1949. évi terve már a hároméves terv két és fél év alatti teljesítésének megfelelő tervszámokat tartalmazta. Eszerint kőolajból 94%-kal, propán-bután gázból 25%-kal, gazolinból 29%-kal, szén-dioxidból 33%-kal többet kívántak termelni az eredeti előirányzatnál, a fúrási teljesítményt pedig 108 százalékkal akarták növelni. Legjelentősebb növekedést az aktívkorom-termelésben szerettek volna, a betervezett 800 százalékos keretszám-emeléssel kívánták biztosítani az ország iparának teljes szükségletét. A tervszámokat kitaláló minisztériumi tisztviselők teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy az olajkutak elsősorban a természeti törvényeknek engedelmeskednek, és csak másodsorban a Pártnak, továbbá nem vették figyelembe az ország gazdasági teherbíró képességét sem. Kiderült, hogy a szükséges felújításokhoz a pénzen kívül külföldi beszerzést igénylő anyagokra, alkatrészekre, berendezésekre is szükség lenne, amelyeket a magyar ipar vagy nem gyárt, vagy termelőkapacitását a jóvátétel és az export köti le. Így aztán a terv csak terv maradt, és a termelésre vonatkozó előírásoknak – még kevésbé a Székely- és Forgács-féle ígéreteknek – az állami kezelésbe vett MAORT nem tudott eleget tenni.

Amikor a túltermeltetett kutak egymás után kezdtek kimerülni, Székely rájött, hogy kellő szakértelem nélkül ártotta magát az ügybe, és vállalta ezt a becstelen szerepet, ezért a várható letartóztatás elől Svájcba disszidált. Még az sem állítható, hogy különösebb haszna lett volna ebből, mivel nem maradt ideje rá. A feljelentett, meghurcolt geológusok, olajmérnökök, szakemberek pedig itt maradtak, és megteremtették a modern magyar olajipart a későbbiekben. 1949. május 24-én műszaki értekezletet tartottak, amelynek egyik napirendi pontja volt, hogy miként hasznosítsák a levegőbe engedett napi 400 000 m³ földgázt. Akkoriban ez még kizárólag gazdasági probléma volt, senki sem foglalkozott sem környezetvédelemmel, sem üvegházhatással, a környezetvédelem fogalma, mint olyan, még nem is létezett.

A Gazdasági Főtanács 2525/1948.G. F. számú határozatával előírta annak megvizsgálását, hogy a kitermelt és nagy menynyiségű földgáz hasznosítása a megépítendő lispei Hungária gázerőműben történjen a későbbiekben, vagy egy másik ötlet szerint inkább Budapestre szállítsák. A gázerőmű építésének tervét hamar elvetették, és Gyulay Zoltán és Czupor Andor újításával elvileg megoldották a budapesti gázszállítás műszaki problémáit, így 1949 májusában bejelentették, hogy a zalai gáz Budapestre érkezett. Ennek ellenére továbbra is probléma volt, hogy ez jelentős hozamcsökkenést okozott az olajtermelésben. A gáz fővárosba szállítása a kompresszorok kapacitásának nagy részét lekötötte, és ezáltal csökkent a rétegnyomás fenntartására visszasajtolt gáz mennyisége.

Elfogadott javaslatok

A következő, 1949. május 27-én tartott értekezleten, Nagykanizsán, melyet a Gazdasági Főtanács főtitkára vezetett, az MDP Központi Vezetősége elrendelte a MAORT-nál kialakult helyzet vizsgálatát. Végre meghallgatták, elhitték és megfogadták a szakemberek javaslatait, és a kormány utasítást adott a termelés csökkentésére. Fél év múlva a Nehézipari Minisztérium leállíttatta a rablógazdálkodást, és pénzt adott a kutatófúrások végzésére. A szakemberek azonban féltek. Féltek, hogy ha nem találnak olajat, szabotázzsal vádolják őket. Elítélt kollégáikat pedig nyilvánvalóvá vált ártatlanságuk ellenére sem engedték szabadon.

A háború utáni években a MAORT jelentős kutatási eredményeket nem tudott fölmutatni, és műszaki nehézségek miatt a gravitációs méréseket is csak 1947 után folytatta, szeizmikus méréseket pedig egyáltalán nem végzett. A kutatógárda a negyvenes évek végén ezért előszedte a korábbi mérési eredményeket, azokat újraértelmezte, és kialakította a követendő kutatási metodikát.

A budafapusztai graviméteres mérések eredményei felhívták a figyelmet arra, hogy a dombos Salomvár-Nagylengyel területen a fúrás kitűzése előtt pontosabb graviméterrel nem árt újramérni a területet. A mérések elvégzését szakmai okok mellett az is motiválhatta, hogy időben közel volt még a MAORT-per, és egy meddő fúrás esetén fölvetődhetett volna, hogy ott az új graviméter, miért nem mértek vele? Salomváron a MAORT még az antiklinális elv alapján kutatott, Nagylengyel esetében már az új szemléletet képviselő szerkezeti elmélet alapján.

A kutatás 1949-től a Dunántúl egyre nagyobb területeire terjedt ki. A geológusok körében lassan elfogadottá vált egy lényeges szemléletváltozás. Az antiklinális elmélet szerkezeti elméletté fejlődött, amely szerint nem csak boltozatokban, hanem más földtani alakulatokban is fölhalmozódhattak szénhidrogének. A paradigmaváltás gyakorlati jelentősége abban állt, hogy az új szemlélet alapján korábban érdektelennek tartott területek is esélyessé válhattak a szénhidrogén-kutatás szempontjából. Az erőltetve iparosodó ország olajszükséglete egyre nőtt, gyorsabban, mint ahogy azt a zalai olajmezők győzték volna.

Felfedezések, strukturális átalakítások

1951-ben dr. Papp Simon a börtönből fölfedezte a nagylengyeli olajmezőt. A feszített tervek teljesítése azonban a bőséges hozamú új kutakkal együtt is a kutak túltermeltetéséhez vezetett. Az 1949. május 27-ei, majd június 3-ai értekezleten a Székely-Forgács-féle álláspontot elvetették, és a termelés ésszerűsítése mellett javaslat született a vállalat átszervezésére is. Addig az állami kezelésben lévő MAORT a budapesti központból, a nagykanizsai kerületi felügyelőségből, és az üzemekből (Nagykanizsa, Bázakerettye, Kerkaszentkirály, Keszthely, Lovászi, Mihályi, Obornak, Pusztaszentlászló, távvezetéküzem) állt. Teljes körű önállósága csak a budapesti központnak, műszaki téren pedig a nagykanizsai kerületi felügyelőségnek volt, a többi üzem a kerületi felügyelőségnek volt alárendelve.

Az Iparügyi Minisztériumhoz benyújtott javaslat szerint az új szervezet az egyszemélyi felelős vezetés elve szerint irányított önálló üzemekből – három nyersolaj- és földgáztermelő üzem, fúrási üzem, távvezetéki üzem, nagykanizsai gépműhely, mihályi szénsavüzem – és az azokat irányító központból állt volna a jövőben. Az 1949. évi 20. törvényerejű rendelettel a MAORT állami felügyeleti státuszát megszüntették, egyidejűleg 1949. december 31-i hatállyal állami tulajdonba vették. A vállalat 1948 előtti, jól működő szervezetét a Népgazdasági Tanács 154/10/1950. számú határozatával fölszámolták, helyette öt nemzeti vállalatot hoztak létre. A bázakerettyei, a lovászi és a pusztaszentlászlói üzemből megalapították a Dunántúli Ásványolajtermelő Nemzeti Vállalatot, a fúrási üzemből az Ásványolajkutató és Mélyfúró Nemzeti Vállalatot, a távvezetéki üzemből az Ásványolaj Távvezeték Nemzeti Vállalatot, a nagykanizsai gépjavító műhelyből az Ásványolaj Gépjavító Nemzeti Vállalatot, a mihályi szénsavüzemből a Szénsavtermelő Nemzeti Vállalatot. A központi irányítási feladatokat a Nehézipari Minisztérium Ásványolajipari Főosztálya alá rendelt, nagykanizsai székhelyű Dunántúli Ásványolajipari Központ látta el.

A MAORT után

1949-re a fényes szelek elültek, és december 31-én a MAORT is megszűnt létezni. A folyamat végbement, és a dolgok akkori logikája szerint ehhez az eredményhez el kellett jutni. A profitorientált és külföldi érdekű idegen test feloldása és beépítése az épülő szocializmus szervezetébe elkerülhetetlen volt, és ezt az eredményt az amerikai fél is előre látta. A Standard Oil Co. lényegében már lemondott magyarországi leányvállalatáról, mindössze annyi volt a célja, hogy a kárpótlás ügyében minél előnyösebb pozícióból tárgyalhasson, és ehhez igazította lépéseit. A konfrontáció elkerülhetetlen volt, de az államosítás folyamata további zavaró elemmel bővült. A MAORT-ügy nem maradt meg a magyar állam és egy külföldi tőkés monopólium közötti vita keretei között. A történet sajnos nem MAORT-ügyként, hanem MAORT-szabotázsként vonult be a XX. századi magyar történelembe.

Dráma több személyben

A Svájcba disszidált Gombosi Zoltánnal, a dráma kulcsfigurájával már találkoztunk, de vajon szükség volt-e ilyen szereplőkre a dráma eljátszásához? Alapszituáció: a fényes szelek kora és az újrakezdés olajszegény évei. Alapfigura: az egykori petróleumkereskedő. Maszk: a szocializmust építő fiatal állam érdekeinek rettenthetetlen és szilárd képviselője. A politikailag éber magyar közgazdasági tényező, átfogó képességű szervezőtípus, aki hajthatatlan az olajtermelés szorgalmazásában, amire az új társadalmi rendnek szüksége volt, és rendíthetetlen harcos az amerikai tőkésekkel szemben, ami akkor szükséges és kívánatos erény volt. Ha az imperializmus elleni harc pillanatnyi állása úgy kívánta, politikai éberségét harsány és nagy horderejű tettekkel volt képes bizonyítani, följelentette a szabotálókat és magyar cinkosaikat. Ám a maszk mögött ott az ember: a számító haszonleső, a panamázó olajkupec, aki gátlástalanul alkudozott a nagy kínnal megtermelt kőolaj fölött. Alkudozásainak az volt a célja, hogy bankbetétje minél vaskosabb legyen egy svájci számlán. Tudta, hogy ehhez szerepet kell játszania. „Ezeknek ez kell” jelszóval lépett színre, és játszotta végig dicstelen szerepét, melyet megismertünk. Emberünk tudta, hogy ehhez az „akcióprogramhoz” Magyarországon hozzá kellett tennie valami pluszt: erkölcsi-politikai gátlástalanságot, amely abban nyilvánult meg, hogy a saját maga politikai megbízhatóságának demonstrálására olykor-olykor írnia kellett egy feljelentést, amelybe bele kellett foglalnia a magyar olajipari szakemberek névsorát. Mivel ezt megtette, megbíztak benne, és sem intrika, sem koalíciós torzsalkodás nem billenthette ki székéből.

A MAORT-ügy problémakörének ezért volt ebben az összefüggésben súlyosabb, erkölcsi szempontból drámaiabb és tanulságosabb oldala. Nem arról volt szó, hogy volt-e szabotázs, hanem arról, hogy egy egész szakma került a hivatalosan megvádoltakon kívül jelképesen is a vádlottak padjára, mint az imperialisták hazai szekértolója. Többek között épp a korrupt Gombosi ültette oda. Megdöbbentően következetessé tette ezt, hogy a megfelelő dramaturgiai pillanatban mindig akadt valaki, aki egy-egy impulzussal továbblökte a fejleményeket.

Gombosi Zoltán után egy bizonyos Györky József foglalta írásba másodikként, hogy a MAORT vezetői imperialista kémek, bizonyos Királdi Pál pedig jelezte a miniszternek, Bán Antalnak, hogy a kiküldött ellenőr sajnos nem tudott szabotázs nyomára lelni. Győrky is, Királdi is afféle éber feljelentők voltak, de mit lehet tudni még tóluk? Valójában kik voltak ők? Győrky 1945 előtt az almásfüzitői és csepeli üzemekkel rendelkező Vacuum Oil amerikai finomító vállalatnál dolgozott vezető beosztásban, ahonnan a munkások egyszerűen elzavarták. Azután ő volt az, aki fölfedezte a kémeket a MAORT-nál. Királ- di pedig állandó helyettese volt Gombosinak, bűntársa a panamákban. Bár ez a vád többször igaznak bizonyult, mégis mindannyiszor kimászott belőle minisztere, Bán Antal segítségével, aki szintén Svájcba disszidált.

A következő feljelentő a többször emlegetett Székely Pál volt. „A MAORT mérnökeinek nagy részét Amerikában tanították, ezek teljesen az amerikai imperialisták zsoldjában vannak. Szerencsétlen helyzet, hogy egész Magyarországon nincs egy megbízható geológus…” Ébersége jutalmául Székely az államosítás után az első szocialista vezérigazgatói széket kapta a MAORT-nál, de rövid ténykedése alatt annyi bajt és technikai kártevést zúdított a zalai olajmezőkre, hogy megannyi szabotőr sem tudott volna károsabb lenni.

A MAORT 1945-ben, fennállása óta először veszteséges volt. A mai közéleti-politikai légkörben ki merne olyat mondani, hogy egy csőd felé haladó, gyenge termelési mutatókkal dolgozó vállalat rossz eredményeinek az oka az ellenség keze, amelyet meg kell keresni? Akkor, 1948-ban mertek. Más volt az akusztika, más volt a közönség is, amely csak azt akarta hallani, amit Székely Pál és társai a magyar olajipari szakemberekről mondtak. Emlékeztetőként idézzünk föl néhány történelmi támpontot, amit átgondolva megértjük, hogyan alakult ki ez a légkör.

1948 júliusában a Tájékoztató Iroda nyilvánosságra hozta a Jugoszláv Kommunista Párt helyzetével kapcsolatos fejleményeket, amelynek belpolitikai következménye az éberség túllihegett hajszolása volt. A Rajk-per ugyan csak később adott alkalmat az önmagunkat fölemésztő, önfelszeletelő szalámitaktika tragikus alkalmazására, a közhangulatot azonban már előkészítették ennek befogadására.

Rákosi egy későbbi beszédében később nyíltan vállalta véleményét: „Nem véletlen, hogy a Tájékoztató Iroda határozatának nyilvánosságra hozatala után öt héttel Rajkot leváltottuk a belügyminisztériumból.” Ezek szerint tehát azokon a fórumokon, ahol a politikai stratégiai lépések, közéleti törekvések, taktikai trükkök útnak indultak, 1948 nyarán már készen volt a hangulat a legképtelenebb összeesküvések kételkedés nélküli fogadására. A közhangulatban nem okozott nagy feltűnést Rajk leváltása a belügyminisztériumból. Nem csak azért, mert utána külügyminiszter lett belőle, és így tagja maradt a kormánynak, hanem mert ez a leváltás izgalomkeltő hatását tekintve szinte semmiség volt a megelőző időszak egymást követő „lebukásai”-hoz képest.

A magyarországi politikai légkör évek alatt formálódott olyanná, hogy Székely Pál nyugodtan, sőt érdemeket szerezve szórhatta alaptalan vádjait a magyar olajipar szakembergárdájára. Ez volt tehát az a dalszínház, akusztika, kezdőhang és befogadó közönség, ahol jól csengett a feljelentő Székely hangja, és amihez csak a megfelelő szöveget kellett felénekelni, hogy a visszhang megszülethessék. Megint csak igaza volt Babits Mihálynak, amikor azt mondta – persze más vonatkozásban –, hogy: „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét.”

A dalt el kellett dalolni, és voltak, akik eldalolták. A MAORT már nem létezik, de fogalommá merevedett neve – különösen Zalában, ahová ez a név a vendégmarasztaló sár helyett új utakat, hidakat, munkahelyeket, gázfűtést hozott a Trianon után perifériára került régióba – tovább él.

Történelem

---