Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

Hogyan játszanak a nagyok?

2015/7-8. lapszám | Dobai Gábor |  1487 |

Az alábbi tartalom archív, 6 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Hogyan játszanak  a nagyok?

A térség földgázkereskedelmét Ukrajna függetlenné válása óta az orosz és ukrán politikai és gazdasági elit játszmái határozzák meg. Ez akkor válik húsbavágóan érezhetővé, amikor a vita hevében Oroszország elzárja a gázt, amiből így Európának sem jut.

E problémák legfőbb oka, hogy annak idején, amikor Ukrajna még a néhai Szovjetunió része volt, az ukrán vezetékrendszer nyomvonalát nem kelet-nyugati tranzitra, hanem belső ellátásra tervezték, vagyis az Ukrajna területén áthaladó vezetékrendszerrel fizikailag nem valósítható meg, hogy csak Ukrajnát válasszák le a vezetékről, mivel a leágazási pontok is Ukrajna területén vannak. Másképpen fogalmazva, a gázrendszernek ez a nagyon fontos része nem szelektív. Az 1990-es évek első fele helyezkedéssel telt el. Viktor Csernomirgyin orosz külügyminiszter ekkor építette állami óriássá a Gazpromot, és Borisz Jelcin elnökkel szembeszállva is megakadályozta az ágazat privatizációját. A nagy helyezkedésnek ezt az időszakát használta ki az Eurobridge azzal, hogy ukrán tárolókban tartott gázt hozott Magyarországra. Ehhez különleges engedélyekre volt szükség az ukrán oldalon, mert Ukrajna maga is jelentős importra szorul, ezért alapesetben az ország tartalékait nem lett volna szabad külföldre eladni. Ám akkoriban annyira pénz híján voltak az ukrán gázszolgáltatók, hogy az összeomlás szélén állt az egész rendszer. Mindenáron szükség volt a dollárra, ezért egy kicsit eladtak a saját készleteikből.

A későbbi magyarországi beszállítók, akik az említett kiskaput ellenőrizték, a korábbinál már egy sokkal szervezettebb és nagyobb játszmába bonyolódtak. Türkmenisztán tele van földgázmezőkkel. Egészen a 2000-es évek közepéig, amikor az európai és amerikai vállalatok új vezetékek építésének terveivel kezdték fölverni az árakat, Türkmenisztán jóval olcsóbban adta gázt, mint Oroszország. (Persze az orosz gáz ára sem mindenkinek egyforma.) Türkmenisztánból egyelőre csak Oroszország felé épült gázvezeték, ami becsatlakozik az Ukrajnán át nyugati irányba tartó vezetékbe. Miután Ukrajna kivált a Szovjetunióból, továbbra is szüksége volt a keletről érkező földgázra, de nem volt pénz, amivel kifizesse. Türkmenisztán pedig bővében volt a földgáznak, de élelemre sem futotta.

1993-ban Dimitrij Firtas egyik barátja kitalálta, hogy a türkmén gázért ukrán élelmiszerrel lehetne fizetni. Először csak egy nagyobb gázszámlát egyenlítettek ki ukrán élelmiszerrel, később egész iparág épült erre a konstrukcióra, így jött létre az első ukrán gázkereskedő cég, a Reszpublika. A Reszpublika tevékenysége lényegében abból állt, hogy megvásárolta a türkmén gázt a határ egyik oldalán, majd eladta a másikon. Az üzletben érdekelt volt Leonyid Kravcsuk, Ukrajna akkori miniszterelnöke is, de amikor elvesztette a választást, és utódja a Moszkva által támogatott Leonyid Kurcsma lett, a Reszpublikát hamar kiszorították a piacról. Kurcsmát a Gazprom is támogatta a választási kampányban, ugyanis a Kremlhez természetszerűleg közel álló orosz állami nagyvállalat vezetése rájött, hogy olyan modell van kifejlődőben Ukrajnában, amelyben nekik is részt kell venniük.

Firtas

Dimitrij Firtas édesapja sofőr, édesanyja cukorgyári könyvelő volt, pályafutását szülővárosában, az ukrajnai Csernovciban tűzoltóként kezdte. Felemelkedésének titka egyáltalán nem világos, nem tudni, hogyan lett olyan kulcsember, aki ekkora hatalomhoz jutott.

Egy ismerőse szerint született zseni, aki képes volt a legkaotikusabb helyzetben összehozni a türkmén, orosz és ukrán elitet, tudta, hogy ki mit akar, mennyit enged, és tényleg ő hozta össze a 2000-es évek legfontosabb földgázkereskedelmi struktúráját a közép-kelet-európai régióban. Mások szerint viszont nem túl okos, de fontos stróman lehet, aki mögött nála is nagyobb hatalmú emberek állnak.

A Moszkva által kiszorított Reszbublika után jött az Omrania, majd az Itera nevű, azonos tevékenységet végző klón. Az Itera megjelenésétől az üzlet túlnőtt az egyszerű élelmiszerbarteren, és a modell továbbfejlődött, mégpedig úgy, hogy a Gazprom egyik leányvállalata, a Gazpromexport megvette a gázt a türkmén-orosz határon, majd tőlük átvette az egyik közvetítő cég, mondjuk az Itera, aztán rögtön tovább is adta az ukrán állami gázszolgáltatónak, némi felárral. A közvetítő persze hozzáadott értéket nem állított elő, lényegében úgy folyt át rajta a gáz, hogy a csőhálózat sem volt az övé, viszont drágább lett a gáz. A politikusok számára – akik egyértelműen kötődtek ezekhez a közvetítő cégekhez – legalább háromféle előnye volt ennek a struktúrának. Először is folyamatosan pénzt lehetett kivenni a gázkereskedelemből. Másodszor, a Kreml a Gazpromon és a közvetítőkön keresztül függőségben tarthatta a mindenkori ukrán elitet, miközben maguk is részesülhettek a haszonból. Harmadszor pedig ily módon sikerült eléggé átláthatatlanná tenni a rendszert ahhoz, hogy kívülálló a gázüzlethez ne férhessen hozzá.

A konstrukció lényeges része volt, hogy az összes közvetítő céget harmadik országban jegyezték be, ezáltal a tényleges tulajdonosi struktúrájuk teljesen átláthatatlanná vált. Ezt a konstrukciót eredetileg a türkmén-ukrán forgalomra találták ki, de az üzlet így is óriási volt, hiszen egyrészt Ukrajna türkmén gázzal fűt, másrészt pedig az EU országaiba Ukrajnán keresztül szállított gáz elvileg orosz eredetű, gyakorlatilag viszont csak részben. Lehetetlen ugyan az egyazon vezetékben áramló gázmolekulákat eredetük szerint megkülönböztetni, de az oroszok elvileg mérik a rendszerbe beáramló és onnan kiáramló gáz mennyiségét, ez alapján pedig kikövetkeztethetők az arányok.

Alapvető szempontja volt a konstrukciónak, hogy az olcsó türkmén gáz ne jusson Ukrajnán kívülre, de a közvetítő cégek lehetőséget kaptak arra, hogy kis mennyiségben adjanak belőle Szlovákiának, Lengyelországnak és Magyar-országnak. A 2000-es évek elején azonban ismét átrendeződtek az erővonalak Ukrajna és Oroszország kapcsolatában. A Gazprom élére Putyin jobb keze, Dimitrij Medvegyev került, aki akkor elnöke is volt Oroszországnak, Putyin két elnöksége között. Az ukrán energetikáért felelős miniszterelnök-helyettes, a későbbi ukrán kormányfő, Julia Tyimosenko pedig távozni kényszerült. A hatalomváltást természetesen az Itera lecserélése követte, ekkor úszott be a képbe az új közvetítő cég, az Eural Trans Gas. Ez a cég visszavezeti a történet fonalát Magyar-országra, ugyanis egy Fejér megyei falu, Csabdi volt a székhelye. Képviselői kezdetben román munkanélküliek voltak, valamint egy izraeli ügyvéd. Ez a cég hozta a Bothli Trade-et Magyarországra, és tőlük kapta első utasításait az EMFESZ is.

Az Eural Trans Gas hatalmas pénzekkel gazdálkodott, hiszen a teljes ukrán gázüzletet ő bonyolította. Miközben vezetői e komoly összegeket feltehetően visszaosztották az aktuális politikai szereplőknek, kaptak egy kis mozgásteret.

Magyarországon, és a Gazprom magyarországi áránál olcsóbban hozhattak egy keveset ide is. 2004 áprilisában 2010-ig szóló szerződést kötöttek a MOL-lal. Úgy tudni, hogy a MOL delegációjában jelen volt Góczi István, az EMFESZ későbbi ügyvezetője és Dimitrij Firtas is. A közvetlen magyarországi eladó a Bothli Trade volt ugyan, de a gázt az Eural Trans Gas biztosította nekik.

A magyarországi szállítás apró falat volt az Eural Trans Gasnak, de a cég néhány tulajdonosának így is jó pénzt hozott. Lehet, hogy az ukrán vezetés és a Gazprom így akart kifizetni valakiket. Szerződés ide vagy oda, az Eural Trans Gas azonban nemhogy 2010-ig, de még 2004 végéig sem hozhatott gázt Magyarországra, sőt a céget a teljes türkmén-orosz-ukrán konstrukcióból ki kellett venni, legfőképpen azért, mert „Szeva bácsi” közbeszólt.

Szemjon Mogiljevics, akit a magyar sajtó Szeva bácsinak becézett akkoriban, orosz-ukrán-izraeli állampolgárságú „üzletember”, mitikus személlyé nőtte ki magát. A kalandos életű fegyverkereskedő évekig Budapesten élt. Sok országban sok bűncselekménnyel vádolták már, többek között adócsalással, pénzmosással, csempészettel, emberkereskedelemmel és gyilkosságokkal.

A korabeli sajtó az orosz szervezett bűnözés cárjaként írta le, és neve szerepelt az FBI 10 legkeresettebb bűnözőjének listáján. Az FBI szerint legkevesebb 35 személyt gyilkolt meg, s Magyarországról sok milliárdot vitt ki. Köze volt a magyar rendszerváltást kísérő olajszőkítéshez is, végül 1998 szeptemberében két rendőri vezető egy találkozón megsúgta neki, hogy az FBI ügynököket küldött Magyarországra az orosz ajkú maffia felderítésére. Szemjon Mogiljevics belátta, hogy az FBI ügynökeivel nem érdemes tengelyt akasztani, és nagy sietve elhagyta Magyarországot, Pintér Sándor pedig személyes sikereként bejelentette, hogy a rendőrség felszámolta az orosz maffiát. 2008-ban Moszkvában Mogilje-vicset letartóztatták adócsalás vádjával, ami talán a legenyhébb bűncselekmény volt, amivel valaha meggyanúsították.

Soha senkinek nem sikerült bebizonyítani, hogy az Eural Trans Gas mögött Mogiljevics állt, pedig 2004-ben több, ezt terjesztő ukrán lap még sajtópert is vesztett Knopp Andrással szemben, aki helyreigazítási perekkel próbálta védeni cége becsületét. A nyugati sajtóban azonban általános volt a vélekedés, hogy a gázbizniszt Szeva bácsi, a főgengszter irányítja. Addig néhány szakértőn kívül senkit sem érdekelt az Itera vagy bármelyik elődje, most viszont Szemjon Mogiljevics aurája vetett sötét árnyékot az egész gázüzletre. Vélhetően ezért egyezett meg Leonyid Kurcsma ukrán és Putyin orosz elnök a Ros Ukr Energo létrehozásáról. A Ros Ukr Energo nagyon szorosan kötődik az EMFESZ-szel kapcsolatos további fejleményekhez, lényegében ennek a cégnek a kiiktatásával kezdődött, hogy a cégnek új gázbeszerzési lehetőséget és tulajdonost kellett találnia.

Az EMFESZ

Nézzük most meg, hogy az EMFESZ mögött 2010 áprilisáig álló gázkereskedő cég hogyan lett naggyá. A Ros Ukr Energo egy az egyben átvette az Eural Trans Gas szerződéseit és menedzsmentjét, s úgy tűnt, hogy az átcímkézett vállalattal minden mehet tovább a bevált forgatókönyv szerint, csak épp a kedvezményezettek köre változott. Csakhogy az történt, hogy 2004 végén Ukrajnában kitört a narancsos forradalom, s a politikai erőtér ismét megváltozott. Julia Tyimosenko, aki korábban tető alá hozta az Itera szerződéseit, visszatért a hatalom közelébe, az új elnök pedig nem az Oroszország által támogatott Viktor Janukovics, hanem az USA és az EU patronáltja, Viktor Juscsenko lett. Moszkva erre úgy reagált, hogy elkezdte fölfelé srófolni a földgáz árát, amit addig mélyen piaci ár alatt adott, egészen 160 USD-ig. Az új ukrán kormány pedig rögtön azzal kezdte működését, hogy nekiment a Ros Ukr Energo-nak.

Az ukrán titkosszolgálat vezetője riasztotta a nyugati sajtót, hogy szerinte e társaság mögött Szemjon Mogiljevics áll. Putyin bejelentette, hogy a társaság fele a Gazpromé, a másik feléről pedig nem tudja, hogy kié, és nem is érdekli. A másik 50%-ot egy bécsi cég, a Raiffeisen Bank leányvállalata, a Raiffeisen Investment kezelte. Az amerikai kormány folyamatosan zargatta az osztrákokat, hogy fedjék fel a cég tulajdonosait, akiknek kilétét állítása szerint az ukrán elnök is hiába tudakolta a Raiffeisen Investmenttől. Condolessa Rice akkori amerikai külügyminiszter személyesen is figyelmeztette az osztrák vezetést, hogy a titkolózás nem mehet tovább, míg 2006-ban a Raiffeisen végre engedett. Ekkor derült ki, hogy a Ros Ukr Energo másik felének titokzatos tulajdonosa két ukrán személy: a nem Gazprom tulajdonú 50%-ból 45% Dimitrij Firtas-é, a maradék 5% pedig egy odesszai bankáré, Ivan Fursziné. Sőt az is kiderült, hogy az Eural Trans Gas is Dimitrij Firtasé volt.

Közben fordult a kocka Ukrajnában. A nyugatosnak tartott egykori ellenzéki vezérek – Juscsenko és Tyimosenko – összevesztek, és Tyimosenko 2005 szeptemberében miniszterelnöki székét is elvesztette. A konfliktus lényege állítólag a gáz körül volt, mivel Tyimosenko vissza akarta hozni az Iterát, és kifúrni a Ros Ukr Energo-t. Juscsenko viszont kiegyezhetett Dimitrij Firtassal vagy az oroszokkal, illetve aki Firtas mögött állt.

Dimitrij Firtas is érdekes figura. Ritka médiaszereplései kimerültek abban, hogy rendre cáfolta, miszerint bármi köze lenne Szemjon Mogiljevicshez. Különösen Angliában kényszerült magyarázkodásra, ahol londoni berendezkedését megalapozandó több jelentős pénzadományt is juttatott a konzervatív pártnak, valamint a Cambridge-i egyetemnek. Az adományokra azonban Mogiljevics árnyéka vetült, éppen ezért lett belőle sajtóbotrány.

Nem tudni pontosan, mennyit keresett azzal, hogy övé volt az ukrán gázágazat 45%-a, de úgy hírlik, évi 800 millió dollárt biztosított neki a cég. Firtas számos egyéb vállalkozása közül egyik a Mabofi, egy ciprusi cég, amely 2010 áprilisáig az EMFESZ tulajdonosa volt. Firtas a Group DF nevű, Virgin-szigeteken bejegyzett cégen keresztül birtokolta a Mabofit. A Group DF tulajdona volt még a bécsi bejegyzésű Centragas, amely a Ros Ukr Energo egyik felének is tulajdonosa volt. Az EMFESZ-nek 2010 áprilisáig az 50%-ban Gazprom tulajdonú Ros Ukr Energo szállította a gázt, vagyis különböző áttételeken keresztül Firtas a gázforgalom egy részét saját cégei között adta és vette.

Fura egy cég ez az EMFESZ. A 2003-ban Magyarországon bejegyzett Első Magyar Földgáz és Energiaszolgáltató Kft. pályafutását megalakulása óta rejtélyes ügyletek, személycserék és perek kísérik. Éveken át a magyar fogyasztók ötödét látta el, önkormányzatok, gyárak, bankok és háztartások ezrei vásárolták tőlük a gázt, ha zavar keletkezett volna működésében, azt megsínylette volna a teljes magyar gazdaság.

Mégis zavaros történések egész sora veszi körül ezt a fontos céget. 2009-ben Góczi István, a cég egykori ügyvezetője, aki Dimitrij Firtas bizalmasának számított addig, a tulajdonos megbízottjának kiadva magát egy dollárért eladta a 200 milliárd dolláros gázcéget a homályos hátterű svájci RosGasnak, mely cég mögött egy Seychelle-szigeteki cég áll, és amelyet EMFESZ-béli helyettese, az apja révén politikai kötődésű Gazda Tamás képviselt. Góczi eközben óriási offshore céghálózaton keresztül folyatott át 20-30 milliárd forintot. A nemrég még nagymenő EMFESZ vezeti jelenleg a legnagyobb adótartozók listáját Magyarországon, 2,5 milliárd forinttal. 2014 februárjában a bíróság immár másodszor, jogerősen elrendelte a viharos életű EMFESZ Kft. felszámolását. Az eljárással ugyanazt a TM Line-t bízták meg, amely az egykor szépreményű gázszolgáltató első, 2012-es felszámolását is végezte. A tulajdon-viszonyok az EMFESZ kapcsolatrendszerében az 50. oldalon látható ábrán láthatók.

Firtas

Üzletelni a ′80-as évek végén kezdett, első dollármillióját azzal szerezte, hogy hongkongi gyapotot cserélt üzbég tejporra. Orosz újságírók szerint már benne volt a türkmén gázt Ukrajnába szállító első komoly cégben, a Reszpublikában, és ettől kezdve 2009-ig az összes fontos utódvállalatban is. Dolgozott az Iterának, majd övé volt az Eural Trans Gas, továbbá a helyébe lépő Ros Ukr Energo 45%-a is.

Vannak Firtasnak a gázüzlettel szorosan összefüggő vegyipari vállalkozásai is, jelentős műtrágyagyárakat birtokol Ukrajnában és más országokban. Megszerezte a Krími Titán nevű titán-előállító cég fölötti ellenőrzést, de jelentős ingatlanvállalkozásai is vannak. Portfólióját gazdagítja több bevásárló központ Ukrajnában, és a kohászattól kezdve a különböző energetikai vállalkozásokig számos érdekeltsége termeli neki a profitot a volt Szovjetunió egész területén, Észtországtól Ukrajnán át Tadzsikisztánig.

Fő profilja azonban a földgáz volt egészen 2009-ig. 2009 januárjában ugyanis visszatért az ukrán miniszterelnöki székbe Julia Tyimosenko, aki megegyezett Putyinnal, hogy a Ros Ukr Energót, mint felesleges közvetítőt, kiemelik a rendszerből. Ez volt a 2009. januári háromhetes gázválság utáni orosz-ukrán kompromisszum magyar szempontból legérdekesebb pontja. A két politikus hat órán át alkudozott négyszemközt a Kremlben a gázpiac felosztásáról, az árról és a tranzitdíjról.

2009 áprilisa óta a Ros Ukr Energo nem rendelkezik gázzal, mert a Gazprom nem ad neki. Ekkor rövid ideig úgy látszott, hogy az EMFESZ-nek befellegzett, és a Magyarországra érkező olcsó gáz története ezzel véget ér. Az EMFESZ azonban kielégítő megoldást talált, és kimászott a slamasztikából. Nagyjából a korábbival azonos feltételekkel kötünk új földgáz-szállítási szerződést – fogalmazott Góczi István az Energiainfónak adott interjújában 2009 márciusában. Hozzátette, hogy technikai egyeztetések folynak a Gazprommal, amelynek exporttal foglalkozó leányvállalata, a Gazexport szállít majd a jövőben gázt Magyarországra. Gózci elmondta még, hogy számos külpolitikai körülmény hátráltatja az új szerződés létrejöttét, így például az a megállapodás, melyet az EU kötött Ukrajnával az ukrán gázhálózat felújításáról. A szerződésből a két fél kihagyta Oroszországot, holott korábban Kijev a felújításban való részvételt már felajánlotta orosz cégeknek, melyek a hálózat bérbevételével oldották volna meg a szükséges fejlesztéseket.

Azzal, hogy kihagyták Oroszországot az ukrán tranzitrendszer felújításából, elérték azt, amit Ukrajna akart, vagyis hogy 100 km-enként 9 dollárra emelkedett a tranzitdíj a korábbi 1,7 dollárról. Az EU–Ukrajna megállapodás a tranzitdíj emelésére is lehetőséget adott, ami azért furcsa, mert a tarifát a gázkrízist lezáró orosz-ukrán szerződés rögzíti. Az EU és Ukrajna között megkötött szerződés következménye lehet, hogy akár 250 dollárba is kerülhet 1000 m³ közép-ázsiai gáz Európába szállítása, mivel egy valószínűleg bekövetkező ukrajnai tranzitdíj-emelést a gázár emelésével kompenzálná Oroszország, Türkmenisztán és Kazahsztán.

No de ne vágjunk ennyire a dolgoknak elébe, hanem vizsgáljuk meg az orosz-ukrán gázkereskedelemnek azt a különleges szeletét, amelynek révén megnyílt a kiskapu az olcsóbb földgáz előtt. Láttuk, hogy az orosz és ukrán elit évek óta kiválaszt valakiket, akik olcsóbban hozhatnak gázt Magyar-országra, mint amennyiért a Gazprom közvetlenül adja. Ennek a konstrukciónak legfontosabb magyarországi szereplője volt a viharos életű EMFESZ Kft., mely azért volt különleges, mert nem csak közvetítőként ékelődött az ellátási láncba, hanem a fogyasztók közvetlen kiszolgálása által hozzáadott értéket is termelt. Ezzel Európa eminensei is lettünk, Dimitrij Firtas nagy örömére. Az EMFESZ volt az első független gázszolgáltató Magyarországon, amely élt az iparág liberalizációjának lehetőségével, vagyis közvetlenül a fogyasztóknak adhatta el a gázt. 2009-re az országos fogyasztás 23%-át az EMFESZ szolgáltatta.

Az iparág magyarországi liberalizációja nagyon gyorsan zajlott. Magyarország már az EU-csatlakozás előtt biztosította a „szabad verseny” lehetőségét a gázpiacon, amely csak nevében volt szabad. A döntés kissé felemás körülmények között született; a liberalizációt egyrészt uniós irányelv írta elő, másrészt viszont egyes tagállamok azóta is különbözőképpen értelmezik azt – vannak országok, ahol papíron ugyan szétvált egy-egy gázipari óriás kereskedő és szolgáltató részlegre, de új szereplők nem léphettek be a piacra. A ténylegesen kötelező európai gázliberalizációról a mai napig is vitatkoznak Brüsszelben.

Magyarország azt az utat választotta, hogy beléphetnek ugyan új piaci szereplők a rendszerbe, de csak a politika által jóváhagyott személyekkel. Az európai gázliberalizáció egyik igazán új szereplője az EMFESZ volt. „Az Európai Bizottságtól jöttek hozzánk, hogy sehol az Unióban nem működik, nálunk meg igen, nézték, hogy megy ez. Ők se teljesen értették, tanulni jöttek hozzánk Brüsszelből” – mondta Góczi István, az EMFESZ ügyvezetője az Index tudósítójának. A magyar modellt persze azért nem értették Brüsszelben, mert az nem úgy működött, mint ahogy ők elképzelték. Ne feledjük, hogy a nemrég még nagymenő EMFESZ most a legnagyobb magyar adótartozó.

A gázliberalizációt ellenző országoknak alapvetően két jellemző érvük van: az egyik az, amit már Winston Churchill is megfogalmazott az olajra vonatkozóan 1913-ban, vagyis hogy a gáz politikai, gazdasági, szociális szempontból túlságosan fontos ahhoz, hogy mindenestől az üzletemberekre lehetne bízni. A másik tipikus ellenérv, hogy sok országban a beszerzési lehetőségek szűkössége miatt a tényleges verseny eleve lehetetlen. Márpedig Magyarországra nézve mindkét aggály jogos.

Az első ellenérvet többnyire a nagy gázvállalatok hangoztatják, amelyek nem csak a piacot, hanem saját hegemóniájukat is féltik. Ezek a nagy gázcégek több országban lobbiztak a liberalizáció elhalasztásáért vagy ímmel-ámmal történő teljesítéséért. A liberalizációt előkészítő első törvény elfogadásakor, 2003-ban Magyarországon a MOL volt az egyeduralkodó a gázpiacon. A MOL abban a helyzetben volt, hogy nagy nyugati társaihoz hasonlóan megakadályozhatta egy ilyen törvény elfogadását. Egy 2007-ben elfogadott és lex MOL-ként emlegetett jogszabály kifejezetten a közellátás biztonsága szempontjából kiemelkedő jelentőségű vállalkozásokat érintő egyes törvények módosítását tartalmazta. Az államnak ezáltal lehetősége nyílt jogi eszközökkel szűkíteni azoknak a társaságoknak a mozgásterét, amelyek magyar energetikai és vízellátó céget akartak felvásárolni. A lex MOL kifejezetten szigorú, ugyanakkor jogharmonizációnak is tekinthető, hiszen a gazdasági társaságokról szóló törvény (Gt.) módosításainak nagy része már az uniós joganyagban is megjelent. Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a törvény a magyar energetikai cégeket felvásárolni igyekvő gonoszok elleni védekezés hatékony eszköze. Csakhogy a törvény több sebből vérzik. Az egyik legfontosabb probléma például, hogy 2007-ben már nem volt a MOL-on kívül olyan cég, amelyet védhetett volna. A törvény valódi céljaként azt lehet kikövetkeztetni, hogy le- galizálja a MOL igazgatóságának addigi sajátrészvény-vásárlásait, eltörölve a szavazati jog addigi 10%-os határát. (Magyarország 2008-ban az Európai Bizottság észrevételeinek megfelelően módosította a törvényt.) 2004-re a MOL előkészítette gáz üzletágának eladását, ami novemberben meg is történt.

A másik, a beszerzési források szűkösségét kifogásoló ellenérv fokozottan igaz Magyarországra. Minden Magyarországra érkező földgáz, beleértve a türkmén eredetű gázt is, valamilyen formában átmegy a Gazpromon, amit az EMFESZ sem tudott kikerülni. Így tehát elvben akármilyen versenybarát is a magyar gáztörvény, csak az hozhat be földgázt az országba, akit az orosz elit kiválaszt, illetve jóváhagy. Más aspektusból nézve az egész magyar nemzetgazdaságnak elemi érdeke, hogy minél olcsóbban jusson orosz földgázhoz. Ebben az összefüggésben, ha a Gazprom által kiválasztott privilegizált személyek olcsóbban hozhatják be a földgázt, a magyar gazdaság még így is jól jár, függetlenül attól, hogy a piaci átláthatóság hívei jogosan fintorognak a Gazprom sajátos üzletpolitikája miatt. Vagyis ha a Gazprom az ukrán politikai elitet moszkvai érdekek alapján korrumpáló maffiózók közreműködésével hajlandó némi olcsó gázt rendelkezésünkre bocsátani, akkor a magyar parlamentnek hazafias kötelessége, hogy ennek törvényi feltételeit biztosítsa. A világ ugyanis nem lesz jobb attól, ha közvetlenül a Gazpromtól vásároljuk a gázt drágábban, csak azért, mert így kevésbé szembetűnő, hogy piszkos pénzekkel manipulálnak keleten.

A 2003-ban kezdődött magyar gázipari liberalizáció adta lehetőségekkel először az EMFESZ élt, a céget még abban az évben bejegyezték. A rendszer működésének feltétele volt az is, hogy a MOL lemondjon a gázszolgáltató üzletágról, és kellett még a Gazprom azon igénye is, hogy extra jövedelemhez juttasson bizonyos általa privilegizált embereket, főleg Ukrajnában és Orosz-országban. A gázliberalizáció kezdetekor ez az ember Dimitrij Firtas volt, akiről akkor Magyarországon még nem lehetett tudni, hogy az EMFESZ-nek, valamint a cégnek szállító Eural Trans Gasnak (majd 2004 végétől utódjának, a Ros Ukr Energónak is) tulajdonosa.

(Folytatjuk)


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem