Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

Gázellátás

A magyar földgázimport szovjet oldala

Fejezetek a gázszolgáltatás történetéből XII.

2015/11. lapszám | Dobai Gábor |  2749 | |

Az alábbi tartalom archív, 6 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A magyar földgázimport szovjet oldala

A világ tőkés országaiban 1957 és 1958 folyamán 157 milliárd m³-ről 345 milliárd m³-re emelkedett a földgázfogyasztás, amibe nincs beleszámítva a rétegbe történő visszasajtolásra használt gáz. 1957-ben a világ földgáztermelésének 92%-át, 1958-ban 90%-át az Egyesült Államok adta, ami 372 milliárd m³ volt, a világtermelés ennek megfelelően 413 milliárd.

Az 1917-ben lezajlott szovjet forradalom előtt földgázipar egyáltalán nem volt Oroszországban, holott a világ olajiparának bölcsőjénél, Baku környékén az olaj kísérőgázaként hatalmas gáztömegek kerültek a levegőbe. A néhai Szovjetunióban a gázipar megteremtése a Nagy Honvédő Háború idején – ahogy a második világháborút nevezik – kezdődött. A háború éveiben Szaratov környékén tárták fel az első nagy földgáz-előfordulást, és rövidesen megkezdték a Szaratov és Moszkva közötti első földgázvezeték építését, amit 1948-ban fejeztek be. Ezzel megvetették a földgáz közüzemi és ipari célokra való felhasználásának alapját. Az 1950-es években 26-nál több új földgáz-előfordulást nyitottak meg Észak-Kaukázusban, Közép-Ázsiában, az Uralban, Ukrajnában és a Volga vidékén. A gázbányászat és gázgyártás 1955 és 1959 között 4,5-szeresére nőtt, a földgáztermelés pedig 1965-ig a háború előttihez képest megötszöröződött.

Az Ural iparvidékét ellátó Gazli-Ural gázvezeték építését 1961-ben kezdték meg. E gázvezeték építésénél fontos törekvés volt a fajlagos acélfelhasználás csökkentése. A gázszállítás műszaki tökéletesítésének további nagy jelentőségű célkitűzése volt a gáztermelő kutak automatizálásának és távvezérlésének kidolgozása, amit jellegzetes telemechanikai eszközeivel sikeresen meg is oldottak. A hetedik ötéves tervben évi 150 milliárd m³ földgáz kitermelését célozták meg, és bár ez ötszöröse volt az elmúlt húszévinek, még mindig nem volt sok. Az Egyesült Államokban ugyanekkor már évente több mint 450 milliárd m³ földgázt termeltek, négyszer annyit, mint a szovjetek. Az 1960-as évek szovjet földgáztermelése előtt azonban még fényes jövő állt, és a háború utáni első húsz év csak kezdetét jelentette annak a fejlődésnek, amely a következő évtizedekben folytatódott, de az Egyesült Államok földgáztermelésének volumenét így sem érte el.

Hogy a gyorsan növekvő kőolaj- és földgáztermelés eredményeként nyert olajat és gázt eljuttassák az ipar és a lakosság számára, az olajfinomító kapacitás megsokszorozásán kívül ki kellett építeni a világ második legnagyobb csővezetékhálózatát. Az USA még hosszú éveken át megtartotta vezető szerepét ezen a téren is, csővezetékei 16-szor érték volna körül a Földet már az 1970-es években is, de a szovjet csővezeték-hálózat is igen tekintélyes volt. Ennek nagyságrendjéről úgy lehet helyes fogalmat alkotni, ha összehasonlítjuk az észak-amerikai csővezeték-hálózatot az eurázsiai olajvezeték-rendszerrel. Ily módon világossá válik a szovjet olajpolitika súlya, és hogy az európai szocialista országok olcsó olajjal és gázzal történt ellátása milyen óriási terhet jelentett annak idején a szovjet gazdaság számára. Magyarországon 1955-ben a földgáztermelés még egészen jelentéktelen volt. Az első ötéves terv idején (1950-1955), 1951-ben az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) II. kongresszusán határozatot hozott a tervelőirányzat drasztikus emeléséről, ami a népgazdaság egyes területein jelentős károkat okozott. Az induló beruházások, például Sztálinváros, hatalmas összegeket emésztettek fel, s ez a feszített tempó a lakossági fogyasztás és az életszínvonal gyors romlását idézte elő.

Ráadásul ezekhez a nehézipari beruházásokhoz Magyarországnak nem volt sem energiája, sem nyersanyaga, így egyre kiszolgáltatottabbá vált a Szovjetuniótól, ahonnan ezeket megkaptuk, és ahol iparunk termékeit megvásárolták. Ám ezzel a lakosság életszínvonala semmit sem emelkedett. Hamarosan újra be kellett vezetni a jegyrendszert, majd még szigorúbb beszolgáltatási rend lépett életbe, melyen csak Sztálin halála után, 1953 nyarán enyhítettek.

A kormány a kőolajfeldolgozó ipar fejlesztéséhez hasonlóan jelentős változásokat tervezett a földgázkitermelés és a gázszolgáltatás terén is. A hajdúszoboszlói földgázmező megadta a lehetőséget a termelés gyors ütemű fejlesztésére, de a földgázkitermelés még 1960-ban sem érte el az évi 300 millió m³-t. A második ötéves terv időszakában (1955-1960) az értékesített földgáz mennyisége közel tízszeresére emelkedett, a kitermelés pedig 1970-ig meghaladta az évi 3 milliárd m³-t, így tíz év alatt az értékesített földgáz mennyisége mintegy harmincszorosára emelkedett.

A kitermeléssel párhuzamosan gyors ütemű fejlődésnek indult a szolgáltató ágazat is. A második ötéves terv időszakában az új forrásokból adódó termelési lehetőségeket még nem használtuk ki teljesen, de az ezt követő években a gyorsan bővülő elosztóhálózat lehetővé tette, hogy a hajdúszoboszlói földgáz eljusson a borsodi iparvidékre és Budapestre. A földgáz megjelenése alapvetően megváltoztatta a borsodi kohászati üzemek energiaellátását, és lehetővé tette új vegyipari bázisok létrejöttét, Budapesten pedig jelentősen javította az ipar és a lakosság ellátását.

Az ötéves tervekben nagy jelentőséget tulajdonítottak a földgáztermelés fokozásának, mert kiszámolták, hogy a kitermeléssel foglalkozó szakemberek energetikai hatékonysága 12-szer akkora, mint a szénbányászoké és ötször akkora, mint az olajbányászoké. Így nagy figyelmet fordítottak arra, hogy az Üzbég, a Tadzsik, a Türkmén és a Kirgiz SZSZK-ban fölfedezett hatalmas gázelőfordulásokat beállítsák a termelésbe. A szovjet földgázvezetékek teljes hossza 1958-ban 9500 km volt, amit a hétéves terv végére 26 000 km-rel kellett növelni. A kitermelt földgáznak mintegy 80%-át hőfejlesztésre, maradék 20%-át vegyipari földolgozásra fordították.

A harmadik és negyedik ötéves terv idején a gyorsan fölfutott hajdúszoboszlói földgáztermelés mellett már egyre nagyobb jelentőségűvé vált a dél-alföldi földgáz is. Megépült a dél-alföldi földgázvezeték-rendszert a fővárossal összekötő távvezeték, és folyamatosan újabb ipari, mezőgazdasági és kommunális fogyasztók kapcsolódtak be a földgázellátásba, s eljutott a földgáz a nógrádi iparvidék központjába, Salgótarjánba is.

A gazdaságossági számítások a Szovjetunióhoz hasonlóan azt mutatták, hogy a népgazdaság legnagyobb hatékonyságú energiahordozója a földgáz. Ezért gondolták politikusaink úgy, hogy előnyös, ha energiaszükségletünk minél nagyobb hányadát földgázzal elégítjük ki, s ez az alapjában véve helyes elv hatotta át aztán az 1970-es, ′80-as években a lakosságnak a földgázhálózatba minél nagyobb arányban történő bevonását.

1970-ben a magyar kormány jóváhagyta a Földgázfelhasználási Központ fejlesztési programját, melynek célja volt egyrészt a hazai földgázkészletekre támaszkodva a földgázkitermelés növelése, másrészt a Szovjetunióból, többek között a KGST tagországok közös erőfeszítésével épült Orenburg-Ungvár gázvezetéken érkező gáz optimális felhasználása. Ennek érdekében a negyedik ötéves terv (1975-1980) második felében már a Szovjetunióból is importáltunk földgázt.

1980-ra a népgazdaság földgázigénye elérte a 8-9 milliárd m³-t, és a földgáz aránya a többi energiahordozóhoz képest a következőképpen alakult: 1965-ben 6%, 1970-ben 13-14%, 1980-ban 20-22%. 1970 után elsősorban a dunántúli ipari körzetek földgázzal való ellátása érdekében nyugati irányban történt az országos gázvezetékrendszer további kiépítése. 1970 és 1980 között mintegy 1500-1800 km nagynyomású gerincvezeték építése történt meg, és folytatódott a lakossági elosztóhálózat kiépítése minden olyan területen, ahol a fogyasztói igények ezt szükségessé tették. A lakossági fogyasztók ellátását kissé talán túlzásba is vittük. Az ellátási sűrűség gazdaságosságának ugyanis a hősűrűség szab határt, és ma már belátható, hogy a nagy területen szétszórt kis fogyasztók földgázzal történő ellátása a létesítési és üzemeltetési költségek figyelembevételével nem volt szerencsés döntés.

Oroszország birtokolja a világ földgáztartalékainak egynegyedét, olajkészletének hat százalékát, a szénkészletek egyötödét és az uránkészletek 14%-át. Oroszország a világ legnagyobb szénhidrogén-termelője és -exportőre. 2008-ban a világ kőolajszükségletének 12%-át, földgázszükségletének 21%-át biztosította. A kutatási eredmények szerint még óriási feltáratlan szénhidrogén-készletekkel rendelkezik. Az energiahordozókkal bőségesen megáldott ország kormánya az életszínvonal emelése és hosszú távon szinten tartása érdekében energiastratégiát dolgozott ki, amelyben négy fő csapásirányt jelölt meg: energiahatékonyság, energiabiztonság, költségvetési hatékonyság, környezetvédelem. Bőséges szénhidrogénkincseit évtizedeken át az eurázsiai kontinens nyugati felére szállította, ennek megfelelően az 1960-as évektől kezdve alapvető trend volt, hogy kelet-nyugati irányban épültek a nagy távolságokat áthidaló csővezetékek, mint például a Druzsba (Barátság 1 és 2) vagy a Jamal-Európa, sőt ide sorolható szinte a teljes ukrán vezetékrendszer. De ez most változóban van. Az orosz medve komótosan Ázsia felé fordul, s arrafelé építi, illetve tervezi újabb, szinte stratégiai fontosságú gázvezetékeit. A paradigmaváltás első kézzelfogható jele, hogy 2011 szeptemberében Szahalin szigetén átadták a Szahalin-Habarovszk-Vlagyivosztok gázvezetéket, mely az orosz gázexport négy nagy projektből álló új infrastruktúrájának első elemét képezi.

Ahol a földgáz a kiépítendő vezeték magas beruházási költségei miatt már akkor sem látszott gazdaságosnak, ott más energiahordozóval, például olajjal vagy palackozott propán-bután gázzal kellett és lehetett a korszerű energiaellátást megoldani. Ekkor, az 1960-as évek végén, a ′70-es évek elején jöttek divatba az olajkályhák. A földgázfogyasztás gyors emelkedése elsősorban Budapesten és a nagynyomású távvezetékek nyomvonala mentén fekvő területeken volt jellemző, mint például Nagykanizsa, Szeged, Debrecen. 1980-ra Budapesten a vezetékes gázzal ellátott lakások száma 500 000-re emelkedett, s a hőigényeknek 50-60%-át gázzal elégítették ki, ami városi gáz és földgáz keveréke volt. A palackozott propán-bután gázzal ellátott fogyasztók száma 1965-ben még csak 284 000, 1970-ben pedig már 1,2-1,3 millió volt.

Pillanatnyi ájulás, avagy a szovjet/orosz paradigmaváltás

Az 1970-es évektől kezdődően a világban mélyreható gazdasági és politikai változások mentek végbe, és ezekre a Szovjetunió egyszerűen nem reagált. Élte a maga lanyha életét a Brezsnyev-éra 18 éve alatt, amit a pangás éveiként szokás jellemezni. A változtatási kísérletek alapvetően hibásak és megkésettek voltak, legkésőbb a második olajárrobbanás után, az 1980-as évek közepére az ország helyzete és vele együtt a szocialista társadalmi rendszer fenntarthatatlanná vált. Hogy ez így esett, abban szerepe volt annak az egyszerű, de nagyszerű tervnek, amely beverte az utolsó szöget a szocializmus (amit a média utólag kommunizmusnak titulál) koporsójába, és amelyet Ronald Reagan, az Egyesült Államok akkori elnöke Margaret Thatcherrel, Nagy-Britannia miniszterelnökével eszelt ki.

Azt már tudni lehetett, hogy a Szovjetunió kőolaj-kitermelése a ′80-as évek elején – akárcsak tíz évvel korábban az USA-ban – a csúcsára ért, és onnantól kezdve egyre kevesebb jött a kutakból. Szaúd-Arábia – amely hagyományosan szoros kapcsolatokat ápol az Egyesült Államokkal – királyát, Fahd ibn Abdul-Azizt rávették, hogy fokozza a kitermelést, minek következtében az olajárak látványosan zuhanni kezdtek. Az alacsony olajárak mellett ráadásul a kivitel is csökkent, ami aztán a szénhidrogén-exportnak erősen kitett szovjet gazdaság bevételeit felére apasztotta, s ezekhez még gyenge mezőgazdasági eredmények is társultak, de komoly terhet jelentett az amerikai csillagháborús tervekkel való versengés is.

Amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1985. márciusi plénuma után Mihail Gorbacsov meghirdette a glasznoszty politikáját, maga sem gondolta, hogy szellemet enged ki a palackból. Megnövekedett a nyugtalanság és az etnikai feszültség a Szovjetunió különböző területein, legjobban Azerbajdzsán egyik régiójában, Hegyi-Karabahban. Moszkva képtelen volt megoldást találni a felforrósodott hangulatra, amely az amúgy is meglévő elszakadási törekvéseket erősítette. 1990 végén az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa kivette a „szovjet” és „szocialista” szavakat az ország megnevezéséből, és kikiáltották az Azerbajdzsáni Köztársaságot a Szovjetunión belül.

Szovjetunió/Oroszország kőolajtermelése és belső fogyasztása a rendszerváltás időszakában [tonna]

Év 1985 1987 1990 1991 1993 1995 1997 1999 2001 2003 2005
Termelés 600 645 750 750 735 660 625 650 680 725 755
Fogyasztás 545 560 660 660 620 550 525 540 550 575 595

Szovjetunió/Oroszország földgáztermelése és belső fogyasztása a rendszerváltás időszakában [milliárd m³]

Év 1985 1987 1990 1991 1993 1995 1997 1999 2001 2003 2005
Termelés 600 610 610 520 400 380 380 390 400 480 595
Fogyasztás 400 410 400 400 290 220 200 195 190 190 195

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió kőolaj- és földgáztermelésének összehasonlítása az 1960 és 1980 közötti időszakban [kőolaj: ezer tonna, földgáz: milliárd m³]

Év 1960 1965 1970 1975 1980
USA kőolaj 347 495 384 986 475 289 413 090 424 000
Szovjetunió kőolaj 147 859 242 888 353 039 490 801 603 000
USA földgáz 361 637 454 198 601 520 543 317 547 878
Szovjetunió földgáz 45 303 127 666 191 885 288 931 434 926

1991. december 31-ei dátummal pedig kimondták a Szovjetunió megszűnését, jogutódja egyedül Oroszország lett.

Az 1980-as évekre már a Kaukázus egész északi előtere olajmezők láncszerűen összefonódó sorozata volt. Ezek a mezők a dél-ukrajnai iparvidék szénhidrogén-bázisai. Az olaj innen vezetéken jut el a Fekete-tenger partjára, Taupséba. A Kaszpi-tenger másik oldalán, Türkmenisztán partvidékén is jelentős olaj- és gáztelepek húzódnak. Az európai területen az 1970-es években Kalinyingrád környékén több mint tíz olajmezőt fedeztek fel, de lényegesek voltak az Azovi-tengeren folytatott kutatások is, amelyek során értékes gáztelepeket tártak fel.

Fél évszázada tudják, hogy az egykori Szovjetunió területén található kőolaj- és földgáztartalékok döbbenetesen nagyok. Számítások szerint az olajtartalékok is meghaladják a 10 milliárd tonnát, ami az ismert világkészlet mintegy 10%-a. A geológusok szerint Nyugat-Szibéria jelenti a világ egyik legreményteljesebb szénhidrogén-területét, bár a termelés súlypontja közben Kelet-Szibéria felé tolódik. A nyugat-szibériai olajkincs nagyságára jellemző, hogy míg a ′80-as évek elején évi 200 millió tonna olajat termeltek, addig a rendszerváltás idején csupán Tyumen körzetében 500 millió tonnát. Oroszország területén elvileg 11 millió km2 szárazföldi területen lehetséges szénhidrogén-felhalmozódás, és ehhez még 4 millió km2 sekély tengeri-partközeli selfterület járulhat.

A néhai Szovjetunió legjelentősebb devizaforrása a tőkés országokba irányuló kőolaj- és földgázexport volt. A vég kezdetén, 1985-ben az összes valutabevétel 15 milliárd dollár volt, aminek legnagyobb részét az olajból származó árbevétel tette ki, és ez az összes állami bevétel 62%-a volt. Politikai okokból azonban évtizedeken át a szocialista világrend gazdasági stabilitásának és a csatlósállamok lojalitásának biztosítására a KGST tagországok igényeinek kielégítése élvezett prioritást.

A Szovjetunió széthullása után a legnagyobb utódállam és kőolajtermelő, Oroszország olajexportja látványosan megugrott. Szó sincs azonban semmiféle termelésnövekedésről. A dolognak az a szépséghibája, hogy a kiviteli mutatók hirtelen ugrása az országhatárok megváltozásából adódik. Az történt ugyanis, hogy az egykori szovjet tagállamoknak szállított olaj a statisztikában a belkereskedelmi rubrikából a külkereskedelmi rubrikába került át. A valóság az, hogy a kőolajtermelés a gazdasági és politikai rendszerváltást követő időszakban drasztikusan csökkent. A kisebb-nagyobb állami ipari és mezőgazdasági vállalatok már nem, az elprivatizált cégek pedig még nem működtek. Sem a fogyasztók, sem a szénhidrogénipar nem volt fölkészülve erre, ezért az iparág a termelés drasztikus visszafogására kényszerült úgy a földgáz-, mint az olajkitermelés területén. A mélypontot az 1997. esztendő jelentette, amikor a kőolajtermelés a korábbi 750 millió tonnáról 625 millió tonnára, a fogyasztás 660 millió tonnáról 525 millió tonnára csökkent.

Az ország gazdasága valósággal elalélt. A politika erre úgy reagált, hogy szállítási szerződések gyors megkötésével fokozni kezdte a kivitelt, ami a külkereskedelemre és a kitermelésre ösztönzőleg hatott, ez pedig az exportvámok és adók révén az államháztartás közérzetére volt kedvező, az orosz gazdaság pedig pillanatnyi ájulásából szép lassan magához tért. A kőolajtermelés 2005-re a maga 755 millió tonnájával némileg meg is haladta a korábbi évek volumenét, a belső fogyasztás viszont mind a növekedés ütemében, mind volumenében elmaradt a korábbi évek mögött, 2005-ben 595 millió tonna volt.

Oroszország külkereskedelme számára a legnagyobb problémát ebben az időszakban az Európába irányuló olajszállítási kötelezettségek teljesítése jelentette. A legfőbb balti-tengeri kikötők ugyanis immár Észtország, Lettország és Litvánia területén helyezkedtek el, amelyek alaposan ki is használták az orosz medve kiszolgáltatottságát, amely csapdába esett: Ukrajnában, amelynek területén a kőolaj- és földgázvezetékek legtöbbje áthalad, a tranzitárak emelésén kívül folyamatosan meg is dézsmálták a szállítmányokat, annak ellenére, hogy Oroszország – megőrizni szándékozván a baráti viszonyt egykori tagállamaival – továbbra is nyomott áron adta az értékes szénhidrogéneket. Az orosz ajkú polgárok jogainak megnyirbálása a balti államokban és a „színes forradalmak” is bizonyítják, hogy Moszkvának érdemleges eredményeket a kedvezményekkel nem sikerült elérnie, inkább csak egyre szembetűnőbb gazdasági veszteségeket.

2006 első napjaiban úgy tűnt, elérkezett az ideje, hogy az ország erős embere, Vlagyimir Putyin paradigmaváltáshoz folyamodjon a szomszédokat és a „szovjetunióbeli testvéreket” illetően. Egyszer s mindenkorra a felejtés jótékony sötétjébe vesztek azok az évtizedek, amikor a Szovjetunió a szovjet hadsereg jelenléte mellett olcsó kőolajjal és földgázzal igyekezett fönntartani az érdekszférájába tartozó, ún. „szocialista országok” lojalitását. A magas világpiaci árak és a feldolgozóipar modernizációjának lassú folyamata inkább a nyersanyagok irányába mozdította az orosz gazdaságot, és még a szovjet időkhöz mérten is kiemelt fontosságúvá tette a kőolaj és földgáz exportját.

A geológiai folyamatok szeszélye folytán vagy Isten akaratából Oroszország hatalmas kőolaj- és földgázkészletek birtokosa, és ezek értékesítéséből nyilvánvalóan nem csak anyagilag szeretett volna profitálni. Moszkva egyre jobb hatásfokkal használta föl az energiahordozókat gazdasági és politikai célkitűzéseinek megvalósítására mindaddig, amíg 2014-ben, a fegyveres incidensekig fajult orosz-ukrán konfliktus Oroszország pozíciói erősödésének majd húsz éves folyamatát megakasztotta.

A kőolaj- és földgázlelőhelyek elhelyezkedése Oroszországban. A geológusok szerint Nyugat-Szibéria jelenti a világ egyik legreményteljesebb szénhidrogén-területét, bár a termelés súlypontja közben Kelet-Szibéria felé tolódik. A nyugat-szibériai olajkincs nagyságára jellemző, hogy míg a ′80-as évek elején évi 200 millió tonna olajat termeltek, addig a rendszerváltás idején csupán Tyumen körzetében 500 millió tonnát.

Vlagyimir Putyin 2006 májusában a szövetségi gyűlésnek címzett éves beszámolójában úgy nyilatkozott, hogy ideje megrendszabályozni az olajexport-folyamatokat, eközben kiemelte, hogy ez állami feladatkör, amelyben az ország és nem a magáncégek érdekeit kell előtérbe helyezni. Putyin még elnökké választása előtt, 1999-ben megvédte közgazdasági disszertációját, amelyben a természeti nyersanyagok kihasználását vizsgálta piacgazdasági körülmények között. A disszertációból kitűnik, hogy Putyin elismeri ugyan a piaci mechanizmusokat és az állam kötelezettségét a magántulajdon védelmére, de ezzel együtt úgy tartja: a magánérdek nem magasodhat az államérdek fölé.

A természeti erőforrásokkal addig folytatott, örökölt pazarló és előnytelen gazdálkodás késztette Oroszország vezetését arra, hogy 2006. január 1-jétől az ország exportpolitikáját megváltoztassa. Az új stratégia értelmében Oroszország egyrészt megszüntette a korábbi kedvezményeket egykori „testvérei” részére, másrészt közvetlen exportkapcsolatok kiépítésére törekszik a közép-európai és nyugati piacokkal, ez pedig új csővezetékek fektetését és kikötők építését jelenti. Lényeges cél, hogy minimális szintre csökkenjen a szomszédos tranzitországoknak való kiszolgáltatottság. Ezt a célt szolgálja a Balti-tenger fenekén húzódó, Németországba – később esetleg más európai országokba is – leágazó Északi Áramlat csővezeték terve, továbbá a 2006-ban üzembe helyezett, Törökországig kiépített, később Görögországig és Olaszországig meghoszszabbítandó földgázvezeték. A leningrádi körzetben, Szentpétervár körül már folyamatban van új kikötők építése, amelyek célja, hogy megszüntessék a nyugati exportnak Észtország, Lettország és Litvánia kikötőitől való függőségét. Nyilván a kikötőhasználati díjak elvesztéséből származó bevételkiesés indította a balti államokat arra, hogy nyilatkozatban tiltakozzanak a Balti-tenger fenekén húzódó földgázvezeték építése ellen – szokás szerint környezetvédelmi okokra hivatkozva. Oroszország azonban eltökélt, és ebben nem csak a nagyobb bevétel reménye mozgatja, meg az, hogy szeretne megszabadulni a balti államoktól való megalázó függőségtől, és megregulázza szomszédjait, akik minden adandó alkalmat megragadnak, hogy borsot törjenek az egykori szuperhatalom orra alá. Oroszország szeretett volna integrálódni az európai gazdaságba és politikába, sőt a korábbinál jelentősebb szerepet vállalni, szerette volna, ha Szentpétervár újra Európára nyíló ablak lehetne, ami 1917-ben becsukódott. Csakhogy ezt az ablakot 2014-ben ismét becsukták a nemzetközi politika viharfellegei előtt.

Az olaj magas világpiaci árának köszönhető Oroszország viszonylagos gazdasági, szociális és politikai stabilitása, és a szénhidrogén-exportnak köszönhető az is, hogy pontosan törleszti adósságait, amelyeket a Szovjetunió felbomlása után magára vállalt, noha a hitelek elköltéséből kivette részét a többi tizennégy tagállam is. Az orosz kormány és Putyin gondoltak az esős napokra is, konkrétan arra, hogy a jövőben leesnek a földgáz- és olajárak, erre az esetre létrehozták az ún. stabilizációs alapot. Ebbe az alapba gyűjtik a drága olaj és földgáz extraprofitjából származó pénzt.

Az olajexport lehetőségeit mérlegelték, és az ország minden belső problémája dacára Putyin bizakodva tekintett a jövőbe. Tervezték egy új kelet- és nyugat-szibériai vezeték építését, a balti bővítését, a Boszporusz megkerülését, valamint az Adria és a Druzsba (Barátság) vezetékek integrálását. Fontosnak tartották a Balti-tenger mélyén építendő észak-európai vezeték építését, de a befagyott Moszkva–EU viszony miatt most más nagy ívű terveken gondolkodnak. Tervezik egy orosz–kínai és egy a Csendes-óceán fenekén Japán ellátását biztosító csővezeték fektetését is. Eme két ország erősen érdekelt a projektben, ami elég kézenfekvő, akár az OPEC tagállamoktól való függőséget, akár az iraki, illetve a közép-keleti bonyolult helyzetet nézzük, beleértve egy esetleges iráni–európai együttműködés lehetőségét is.

Az Oroszország-EU viszonyt a 2014. esztendő alaposan megbolygatta. Ennek az is következménye, hogy bár az olajtermelés nőtt, a földgázkitermelés 4%-kal, 463,282 milliárd m³-re esett, a gázexport pedig 6 milliárd m³-rel, 104,204 milliárd m³-re csökkent az év első kilenc hónapjában. Oroszország kőolajtermelése az energiaügyi minisztérium közlése szerint viszont nőtt ebben az időszakban, de exportra kevesebb jutott, mint egy évvel korábban. Az orosz olajtermelés 0,7%-kal 463,932 millió tonnára emelkedett, miközben a kivitel 4,6%-kal 167,917 millió tonnára csökkent.

Földgáz


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem