Barion Pixel

VGF&HKL szaklap

A földgázvezeték-építési projektek geopolitikai háttere

2015/9. lapszám | Dobai Gábor |  1706 |

Az alábbi tartalom archív, 6 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A földgázvezeték-építési projektek geopolitikai háttere

Az emberiség történetében alapvető fontosságúak azok a természeti nyersanyagok, amelyeket az ember – felismerve hasznosíthatóságukat – alkalmazásba vett. Másfél évszázada annak, hogy megtanultuk becsülni a Föld mélyének folyékony aranyát, a kőolajat, mely pillanatok alatt a világgazdaság egyik legfontosabb szereplőjévé vált. A kerek egy évszázaddal ezelőtt folyt gazdasági verseny és vetélkedés, majd az országhatárokat átrendező első világháború céljai között első helyen szerepelt – melyre nem egy emlékiratíró mutat rá, mint Eris almájára – a petróleum vagy kőolaj.

A XX. század története az olaj története, de a kőolaj ikertestvére, a földgáz ugyan nem olyan látványos, ám – különösen így a harmadik évezred elején – semmivel sem kevésbé fontos. Az energiahordozókért, mint stratégiai fontosságú gazdasági javak birtoklásáért, illetve a hozzájuk kapcsolódó piacokért, gazdasági haszonért folyó harc hátterében hasonlóképpen, mint száz évvel ezelőtt az olaj, most a földgáz áll. A palagáz kitermelési technológiájának rohamos fejlődésével számos ország számára megnyílt a lehetőség óriási mennyiségű, eddig kitermelhetetlennek tartott földgáz kinyerésére. 2014-re történelmi magasságokba emelkedett az ún. nem konvencionális szénhidrogének kitermelése az Egyesült Államokban. Az utóbbi évek vissza-visszatérő sajtóhírei szerint az USA a XXI. század első évtizedének végére a palaolaj révén önellátóvá, további tíz év múlva pedig a világ legnagyobb olajimportőréből a világ legnagyobb olajtermelőjévé válhat, cseppfolyósított palagázzal pedig Oroszország helyébe lépve „kisegítheti" Európát.

Az olaj- és földgázpiac drasztikus átrendeződése miatt a közép-keleti olajexportőrök is kénytelenek lesznek majd új piacokat keresni, persze az orosz olaj- és gázipar zászlóshajója, a Gazprom rovására.

Óvatosságra intenek viszont a közép-keleti olajbőséggel kapcsolatban a források kimerüléséről napvilágot látott prognózisok, amelyek szerint Szaúd-Arábia 2038-ra nettó olajimportőr lesz. Az olaj- és földgázipar gyökeres átalakulása mindenesetre jelentős geopolitikai következményekkel járhat, ami úgy a jelenlegi exportőr, mint az importőr országokat komoly kellemetlenségekkel szembesíti majd.

Vajon jelent-e kihívást a világ második legnagyobb kőolajtermelője és legnagyobb gázexportőre – Oroszország – számára az amerikai palaolaj és palagáz? Az Orosz Tudományos Akadémia kutatói és a British Petroleum elemzői úgy látják, hogy mivel az USA-ban és Izraelben már kidolgozásra kerültek a megfelelő technológiák, s mivel az Egyesült Államok a világ legnagyobb nem konvencionális szénhidrogén-készleteivel rendelkezik, ezek a készletek pedig fölérnek a hagyományos kőolaj- és földgázkészletekkel, ezért a palaolaj reneszánsza és a palagáz robbanásszerű fölfutása kihívást jelent Oroszország számára.

Az új technológiák kidolgozásáért indult verseny akkor kezdődött, amikor az olaj ára elérte a 100 dollárt. Egy hordó palaolaj önköltsége jelenleg 25-30 dollár, az USA-ban viszont 50 dollár. Ez jelentősen olcsóbb, mint Oroszországban a kőolajkitermelés önköltsége. Az orosz gazdaság rendkívül kiszolgáltatott az olajexportnak, s az orosz költségvetés számára legalább 112-113 dollár hordónkénti ár az elfogadható. Mikor az olaj ára 80 dollár alá csökkent, az nagyon kellemetlenül érintette az orosz költségvetést. Prognózisok szerint az USA 2035-re 400-600 millió tonna palaolajat tud majd termelni, és önellátóvá válik, palagázból pedig exportra is jut, de vannak olyan hangok, amelyek ezt az időpontot jóval előbbre helyezik. Ezek a nagyreményű elképzelések kísértetiesen emlékeztetnek Nixon elnök 1973 novemberében, az első olajválság idején, kedélyeket fölkavaró televíziós beszédében bejelentett függetlenítési tervére, amely szerint az Egyesült Államoknak 1980-ra a fúrások fokozásával és alternatív tüzelőanyagok felhasználásával – ami alatt palaolajat és palagázt értett – önellátóvá kell válnia az energiaellátás terén. Hetek alatt kiderült, hogy ez nem több hiú ábrándnál, s 1973 végére Richard Nixon függetlenítési terve viccnek tűnt. Most azonban úgy látszik, ajánlatos komolyan venni az Egyesült Államok nem konvencionális szénhidrogénekre épülő optimista energetikai tervét, amely fölér egy új Manhattan Projekttel.

Cikksorozatunkban most megkíséreljük fölvázolni azokat a geopolitikai erővonalakat, amelyek mentén a jelenlegi energiapiac átrendeződése végbemegy Európában, s megfogalmazzuk azokat a problémákat, amelyek továbbra is jelentőségteljes kérdőjelként rajzolódnak ki az európai energiagazdaság egén.

Az orosz-ukrán gázvita és a nyugat

Az egyre inkább feloldhatatlannak látszó orosz-ukrán konfliktus óriási kockázatot jelent Európa energiapiaca számára. Az energiahordozók forgalmával kapcsolatos rossz viszony az elmúlt tíz évben már szinte hagyománnyá vált, és a Krím visszatérése Oroszországhoz, valamint a kelet-ukrajnai területek kelet felé kacsintgatása miatt jó megoldások ma sem látszanak. A probléma jelentőségét az adja, hogy az ukrán vezetékrendszer máig a világgazdaság legfontosabb tranzitútvonala, Ukrajna pedig az ötödik legnagyobb gázfogyasztó Európában.

Az ukrán vezetékrendszer máig a világ legfontosabb, s egyben legproblémásabb tranzitútvonala. A konfliktus a 2000-es évek elején kezdődött az állami tulajdonban lévő orosz olajmonopólium és a Naftohaz (vagy Naftogaz) ukrán nemzeti olaj- és földgáztársaság között. Ennek során az ukrán fél a földgáz elszámolási árát vitatta, míg az oroszok az Európába tartó tranzitvezetékek gázának rendszeres megdézsmálásával, magyarul gázlopással vádolták az ukránokat. A néhai Szovjetunió 1991. december 31-ei felbomlásakor mintegy 14 utódállam keletkezett, amelyek közül a legnagyobb kőolaj- és földgázlelőhelyek Oroszország területéhez kerültek, de jó minőségű és bőséges készletek jutottak Türkmenisztánnak is. Földrajzi elhelyezkedésükből adódóan, mely nem egyszerűen adottság, hanem súlyos teher, a tranzitútvonalak főleg Ukrajna és Fehéroroszország területén haladnak nyugati irányba. A kevés alternatív útvonal egy része Törökországon és a Balkánon át vezet Európába. Oroszország emiatt kiszolgáltatott szállítópartnereinek, ugyanakkor Ukrajnának is nélkülözhetetlen bevételi forrást jelentenek a szénhidrogén-szállításból származó tranzitdíjak.

Miután Ukrajna mindenféle történelmi előzmény nélkül (nem számítva az első világháború/olajháború utáni függetlenségi próbálkozásokat Nyugat-Ukrajnában) 1991 után – a posztszovjet államok többségéhez hasonlóan – függetlenné vált, 2004 végén megkezdődött az ún. narancsos forradalom. Túlzás nélkül állítható, hogy ez alapjaiban alakította át Ukrajna politikai helyzetét és társadalmát, annak hozzáállását a demokráciához és a nyugati értékrendhez. Ennek során a nyugat felé orientálódó Viktor Juscsenko és Julia Tyimosenko által vezetett pártok vették át a hatalmat, a Leonyid Kurcsma által támogatott oroszbarát Viktor Janukovics helyett. Az immáron megerősödött Moszkva erre úgy reagált, hogy a korábban a Naftohaz számára mélyen piaci ár alatt adott földgáz árát elkezdte emelni egészen 160 dollárig. Ez rögtön vitához vezetett, mire a Gazprom csökkentette az átadott gáz mennyiségét 2005 márciusában. 2005 és 2009 között a két ország képviselői a földgáz áráról folyamatosan tárgyaltak, a tárgyalások minden év márciusában kezdődtek, és decemberig általában nem született egyezség. 2008 júniusában Oroszország megpróbálta bevonni az Európai Uniót, de az részben az orosz-grúz háború miatt elzárkózott.

2009. január 1-én a Gazprom ismételten bejelentette, hogy nem sikerült megállapodnia az ukránokkal, és Ukrajna nem fizette ki 2008-as tartozásait. Az ukrán fél szerint rendben megtörténtek a kifizetések. A Gazprom a 450 dolláros európai ár helyett csak 250 dollárt követelt, de az ukrán Naftohaz ezt sem volt hajlandó megadni, csak 174 US dollárt. Emiatt bekövetkezett az, ami 1991 előtt elképzelhetetlen lett volna: a Gazprom 2009. január 6-án leállította az Ukrajnának szóló gázszállítást. Ukrajna erre megcsapolta az Európába irányuló gázvezetéket. Oroszország a hiány visszatáplálását követelte, ami nem történt meg, és a vita odáig fajult, hogy az egész tranzitforgalom leállt.

Január 11-én a két ország kormánya, valamint az EU soros elnöki tisztségét ellátó Csehország diplomatái aláírták a megegyezési nyilatkozatot. Nemzetközi megfigyelők érkeztek a helyszínre, akik ellenőrizték a gázszállítás újraindítását, a gáz mennyiségét és nyomását. Az orosz fél által aláírt szerződéshez az ukrán fél utólag és önhatalmúlag kiegészítést fűzött, amit Oroszország tiltakozására visszavont. A gázszállítást azonban Ukrajna technikai problémákra hivatkozva továbbra is megakadályozta. Végül Vlagyimir Putyin és Julia Tyimosenko január 17-én Moszkvában megegyeztek a gáz árában. Eszerint Ukrajna 2009-ben az európai árhoz képest 20% engedményt kap, a tranzitdíj pedig változatlan marad. A 10 évre szóló szerződés szerint 2010-től viszont a gázár teljes mértékben az európai árhoz igazodik. A kormányfői megállapodás alapján a Gazprom és a Naftohaz igazgatói ugyancsak Moszkvában tisztázták a gázszállítás technikai részleteit, és az erről szóló megállapodást a kormányfők jelenlétében aláírták. Ezt követően rendben megindult a földgázszállítás Európába és Ukrajnába.

2009. január 6-án a Magyarországra irányuló gázszállítás is leállt. A gáz már az előző napokban is kisebb nyomáson, illetve mennyiségben érkezett. 6-án este elrendelték az I., majd 7-én a II. fokozatú gázkorlátozást, amely az ipari nagyfogyasztókat érintette. Emiatt számos ipari üzem leállt. A legnagyobb gondot egyes nehézipari vállalatok, illetve energiaigényes technológiát alkalmazó üzemek számára okozott a kiesés. A Tondach leállította az összes magyarországi üzemét, leállt a Suzuki-gyár Esztergomban, a gyulai Húskombinát, s a Wienerberger cégcsoport bátaszéki, békéscsabai és kőszegi gyárai. Számos más üzem kénytelen volt visz-szafogni termelését. A gázzal villamos energiát termelő erőművek pedig átálltak a drágább gázolajra, illetve elindították az ún. gyorsindítású tartalékerőműveket.

Több európai, főleg közép-kelet-európai ország válsághelyzetbe került, mivel sok közülük jelentős mértékben vagy teljesen az orosz gáztól függ. Mivel egyes országok tárolókapacitással alig rendelkeznek, így az ilyen országokban rövid idő alatt súlyos krízishelyzet alakult ki. Ilyen ország Bosznia-Hercegovina, amely földgázellátását 100%-ban orosz importból fedezi. Alapesetben Magyarországon keresztül kapja a gázt, de január 7-én 15 óra 25 perckor a tranzit leállt, és Molnár Csaba gazdasági miniszter bejelentette, hogy Magyarország nem tudja teljesíteni szállítási kötelezettségét, mert maga sem kap gázt.

Bosznia gyakorlatilag nem rendelkezik tárolókkal, így Szarajevóban szinte azonnal elkezdtek kihűlni a lakások, a bosnyák illetékesek pedig felkérték a lakosságot alternatív fűtési módok keresésére. Az emberek megrohamozták a bevásárló központokat, és fölvásárolták a hősugárzókat, villanyradiátorokat, ventilátoros kandallókat. Szarajevóban már több tízezer lakásban nem volt fűtés, amikor január 10-én Magyarország bejelentette, hogy a német E.ON Ruhrgas-zal közösen napi 1-1,5 millió m³ gázt szállít Boszniába. Hasonló krízishelyzet alakult ki Bulgáriában is, ahol a hőerőműveket szintén átállították gázolajtüzelésre, és leállítottak minden olyan üzemet, ahol a technológiai folyamat nagyobb kár okozása nélkül ez lehetővé tette. A cél az volt, hogy az ország napi 12 millió m³ gázfelhasználását leszorítsák 7 millió m³-re, amely egyébként is sokkal alacsonyabb a hasonló nagyságú Magyarország 60 millió m³ napi gázfogyasztásánál. Az amúgy is gyenge lábakon álló bolgár ipar így is napi 342 millió dollár veszteséget volt kénytelen elszenvedni. Szófiában, Plovdivban és más városokban központilag fűtéskorlátozást vezettek be, és Boszniához hasonlóan az emberek itt is fölvásárolták a villamos fűtőtesteket. Hasonlóan járt Macedónia is.

Csehország viszont kicsit könnyebben vészelte át a gázkrízist, mert alternatív ellátási útvonalai révén ők kevésbé függenek az orosz gázimporttól. Napi 50 millió m³-es fogyasztásukat teljes egészében tudták fedezni az északi vezetékből, amelyen norvég gáz érkezett. Ezzel azonban a tartalék ellátási útvonal nyújtotta lehetőség ki is merült, mert a Statoil Hydro norvég állami energiakonszern figyelmeztetett, hogy a kitermelés már 100%-on pörög, nincs lehetőség azt tovább növelni.

Szlovákia gazdasága szintén 100%-ig orosz gázra támaszkodik, így ott is elrendelték a gázkorlátozást az ipari nagyfogyasztók számára. Robert Fico kormányfő sürgette a megegyezést, és a visegrádi négyek is összeültek Pozsonyban. A szlovák kormány bejelentette, hogy az Apátszentmihályban 2008-ban átmenetileg leállított Bohunicei atomerőmű 2-es blokkját újraindítják január 11-én, mivel félő volt, hogy a gázhiány okán leállt hőerőművek miatt bekövetkezett teljesítményhiány következtében összeomlik a villamosenergia-ellátás. A lakosságot viszont nem érintette a gázkorlátozás Szlovákiában.

Horvátország 40%-ban importál Ukrajnán keresztül orosz gázt, így ott is jelentős volt a kiesés. A szükséghelyzet miatt német-magyar segítséggel Ausztrián át érkezett január 10-étől napi 1 millió m³ gáz. A horvát kormány a segítség ellenére is kénytelen volt terheléskorlátozást bevezetni több száz ipari fogyasztó és vállalkozás számára, akik közül sokan a korlátozást nem hajtották végre.

Szerbiának egynapi tartaléka volt, ami hamar elfogyott. A napi 10 millió m³ téli gázfogyasztásból 6 millió m³-rel részesedik a lakosság. Bizidar Delic kormányfő szerint a 2005-ben elfogadott energetikai stratégia használhatatlan volt. Az ipar jelentős része leállt, a belgrádi távfűtőművek fűtőolajra álltak át. A 200 ezer egyéni gázfogyasztó közül 180 ezer a Vajdaságban él, itt azonban nem volt lehetőség átállásra, Újvidéken, Szabadkán, Nagybecskere-ken, Pancsován, Versecen és Óbecsén a távfűtés leállt. Január 9-étől viszont Magyarország napi 2 millió m³, 10-étől Németország napi 3 millió m³ gázt juttatott Szerbiának, így január 10-étől magyar-német erőfeszítéssel napi 4-4,5 millió m³ gázt kapott Szerbia, ami az igények nagy részét kielégítette.

Románia jóval kedvezőbb helyzetben volt szomszédainál, mivel jelentős földgázmezői vannak az Erdélyi-medencében, ahonnan fogyasztásának 65-75%-át önerőből is képes biztosítani. Bár a román gazdasági miniszter elsőként jelentette be a gázszállítások megszakadását, de az ijedelem túlzottnak bizonyult, mindössze néhány székelyföldi iskolában állt le a tanítás, de ott sem a gázellátás elégtelensége, hanem a hideg miatt.

Az EU már 2008 decemberében foglalkozott az orosz-ukrán gázvitával, de nem kívánt beavatkozni a szerinte csak a két félre tartozó vitába a januári krízishelyzet beálltáig. Január 12-én az EU tagországok energetikai miniszterei Brüsszelben találkoztak, hogy megtárgyalják a konfliktus Unióra gyakorolt hatását. Az EU és szinte minden érintett ország élesen bírálta a válság kirobbantásában részes két államot, és erősödött az igény, hogy az érintett régióbeli országok közös stratégiát, szállítóhálózatot (NETS) és tárolókapacitást hozzanak létre, illetve a Nabucco gázvezeték mielőbbi megépítésével csökkentsék Oroszországtól való függő helyzetüket. A szinte már akuttá vált orosz-ukrán gázvita adta az egyik erős impulzust a beszállítók és felhasználók számára, hogy alternatív ellátási útvonalat keressenek, másrészt az Európai Bizottság Európa jövőbeli földgázfogyasztására vonatkozó becslése jelentős növekedést prognosztizált. Az EU úgy ítélte meg, hogy a 2005-ös 502 milliárd m³ éves fogyasztás 2030-ra 815 milliárd m³-re fog emelkedni, amit Oroszország egyedül akkor sem lenne képes fedezni, ha a kereskedelmi kapcsolatok rendezettek lennének.

A Nabucco-projekt előkészületei 2002 februárjában indultak azzal, hogy az osztrák OMW és a török BOTAS tárgyalásokat kezdtek. 2002 júniusában öt vállalat: az OMW, a MOL, a Bulgargaz, a Transgaz és a BOTAS szándéknyilatkozatot írt alá a Nabucco gázvezeték megépítéséről, majd októberben megállapodás is született. (A gázvezeték elnevezése állítólag onnan származik, hogy a találkozó után az öt partner megnézte a Bécsi Állami Operaházban a Nabucco című Verdi operát.) Az eredetileg 3893 km hosszúra tervezett csővezeték a törökországi Ahiboz városából indulva Bulgárián, Románián és Magyarországon keresztül, mint gerincvezeték szállított volna gázt Ausztriába, ahol több ágra osztva haladt volna tovább a gáz nyugati irányba. Az 1422 mm átmérőjűre tervezett Nabucco gázvezetéket eredetileg Azerbajdzsánból és Türkmenisztánból gondolták táplálni, de később többféle egyéb változat is fölmerült. Így például további vezetékek megépítésével szóba jöhetett volna Irak és Egyiptom, sőt legújabban Irán is. A Nabuccót kiegészítő két vezeték lehetett volna a Trans-Anatóliai Gázvezeték (TANAP) és a Trans-Adriatic Pipeline (TAP). A Nabucco-projekt azonban, úgy tűnik, hivatalosan kimúlt, legalábbis Magyarországon. Erre utal, hogy 2014 márciusában végelszámolás alá vonták az álomgázvezeték magyarországi üzemeltetésére alapított Nabucco Magyarország Gázvezeték Kft.-t. A társaságot 2007. május végén hozta létre az azóta is egyedüli tulajdonos, a Bécsben bejegyzett Nabucco Gas Pipeline International GmbH.

Ahhoz, hogy a nagy vezetéképítési tervek geopolitikai jelentősége átlátható legyen, messziről kell indítani a történetet. Európának gáz kell. A jövőben még több. Az EU 27 tagországa saját fogyasztásának csak 38%-át képes maga kitermelni, ráadásul a készletek apadnak. A jelenlegi felállás szerint a legfontosabb külső forrás Oroszország, az EU-ban elégetett gáz 23%-a innen érkezik, és ez az arány éveken át csak növekedett. (További 10% érkezik Algériából, 18 Norvégiából, 38 EU tagországokból és 11 más, EU-n kívüli országokból.) A terhes örökségként cipelt ukrán gázrendszert elkerülő alternatív ellátási útvonalak iránti óhaj jegyében 2005 novemberében átadták az orosz földgázt a Fekete-tengeren át Törökországba szállító, Kék Áramlat nevű fontos gázvezetéket. Vlagyimir Putyin orosz elnök, Recep Tayyip Erdogan török és Silvio Berlusconi olasz miniszterelnökök jelenlétében avatták fel a Durusu gázmérőállomásnál. A vezeték építője a Blue Stream Pipeline B. V., az orosz Gazprom és az olasz ENI hollandiai bejegyzésű vegyesvállalata volt. Ez a vegyesvállalat a tengeri csőszakasz egyik tulajdonosa, valamint a Beregovaja kompresszorállomásnak Arhipo-Oszipovkában. A Gazprom birtokolja és üzemelteti az oroszországi szakaszt, a törökországi szakasz tulajdonosa pedig a BOTAS török energiavállalat. A Gazprom a törökországi szállítások diverzifikálásával és a harmadik országok elkerülésével indokolta a Kék Áramlat megépítésének szükségességét, mely vezetéket a Balkán és Közép-Európa felé tervezték meghosszabbítani, s így az Európai Unió által támogatott, az Oroszországtól való függőség mérséklésére hivatott Nabucco-projekt fő riválisának tekintették. Később azonban az eredeti elképzeléseket a Déli Áramlat nevű Fekete-tenger alatti gázvezeték terve váltotta föl, így ez lett a Nabucco fő versenytársa.

Folytatjuk.


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem