A kőolaj fényes karrierje II.

2012/12. lapszám | Dobai Gábor |  5729 |

Figylem! Ez a cikk 13 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A kőolaj történetének bemutatása során elérkeztünk a második világ- háborúhoz és az azt követő eseményekhez. A második világ-, avagy olajháború Japán az 1930-as években agresszív területszerző politikát folytatott Kelet-Ázsiában, elsősorban Kína rovására. A domináns angolszász nagyhatalmak ezt nem nézték jó szemmel, és az USA, a világ akkori legnagyobb olajtermelője 1941-ben olajembargót vezetett be Japán ellen. Ez az embargó hónapokkal később a Pearl Harbor elleni támadáshoz és a holland-indonéz gyarmatok Japán általi megszállásához vezetett. Attól kezdve a holland-indonéz szigetvilág olajkútjai biztosították Japán számára a nyersanyagot. 1943-1944-ben az amerikai tengeralattjárók támadásaikkal ezt az utánpótlási útvonalat elvágták. 1944-től a Japán flotta krónikus üzemanyaghiányban szenvedett, ami a hadműveleteket jelentősen korlátozta.<

A második világ-, avagy olajháború

A cikksorozat részei: A kőolaj fényes karrierje III. A kőolaj fényes karrierje II. Jellegzetes A kőolaj fényes karrierje I.

Japán az 1930-as években agresszív területszerző politikát folytatott Kelet-Ázsiában, elsősorban Kína rovására. A domináns angolszász nagyhatalmak ezt nem nézték jó szemmel, és az USA, a világ akkori legnagyobb olajtermelője 1941-ben olajembargót vezetett be Japán ellen. Ez az embargó hónapokkal később a Pearl Harbor elleni támadáshoz és a holland-indonéz gyarmatok Japán általi megszállásához vezetett. Attól kezdve a holland-indonéz szigetvilág olajkútjai biztosították Japán számára a nyersanyagot. 1943-1944-ben az amerikai tengeralattjárók támadásaikkal ezt az utánpótlási útvonalat elvágták. 1944-től a Japán flotta krónikus üzemanyaghiányban szenvedett, ami a hadműveleteket jelentősen korlátozta.

Az európai hadszíntéren az olaj eleinte nem kapott kiemelkedő szerepet a Nagy Játszmában. Az 1930-as évek elején Nagy-Britannia és az USA erősen támogatták Hitlert. Ebben az időszakban az Európába áramló amerikai tőke nagyrészt Németországba került. Az angolszászok a felemelkedő Németországban ellensúlyt láttak a sztálini Szovjetunióval szemben. Idővel azután kényelmetlenné vált Németország túlzott megerősödése, és a britek garantálták a lengyel függetlenséget 1939 elején. Ekkor olyasmi történt, amire nem számítottak, és ami megmagyarázza Nagy-Britannia makacs ragaszkodását a háború folytatásához a későbbiekben. 1939-ben alapvetően megváltozott a helyzet: Németország és a Szovjetunió aláírták a Molotov–Ribbentrop paktumot. Ezzel olyan rivális szövetségi rendszer jött létre, amely sikeresen versenyezhetett volna az angolszász hegemóniával. Nagy-Britannia politikájában pálfordulás állt be, és erre alapos oka volt. Innentől kezdve a béke nem jöhetett szóba, annak ellenére sem, hogy aztán 1941. június 22-én Hitler megtámadta a Szovjetuniót.

Hogy mi vezetett a Szovjetunió Németország általi megtámadásához 1941-ben, egyáltalán nem közismert. Hogy lássuk, mi volt ez az ok, meg kell vizsgálnunk Németország üzemanyag-ellátásának helyzetét a szerződésszegést megelőző időszakban.

1938-ban Németország teljes kőolaj-felhasználása 44 millió hordó volt, amely a következő forrásokból tevődött össze:

• tengerentúli import:
• 28 millió hordó (60%),
• román import: 2,8 millió hordó,
• egyéb import: 1 millió hordó,
• hazai olajtermelés: 3,8 millió hordó,
• összesen: 35,6 millió hordó.

A hiányzó 8,4 millió hordó kőolajnak megfelelő üzemanyagot szintetikus úton állították elő. Az 1939 szeptemberében beállott blokád előtt a tengerentúli import még ennél is magasabb, 33 millió hordó volt. A külföldi behozatalnak ez a magas aránya jelzi a német gazdaság kiszolgáltatottságát.

A háború kitörésekor Németország teljes üzemanyagkészlete 15 millió hordó volt. Norvégia, Belgium, Hollandia, Franciaország megszállásával további 5 millió hordót zsákmányoltak. 1940-ben a Szovjetunióval kötött barátsági szerződés rendelkezései értelmében 4 millió hordót számoltak el, 1941-első felében 1,6 millió hordót.

A Főparancsnokság 1941 májusában végzett vizsgálata során megállapította: a hadműveletek végrehajtásához havonta 7 250 000 hordó üzemanyagra van szükség, ezzel szemben az import és hazai termelés összesen csak 5 350 000 hordót tesz ki; a német készletek 1941 augusztusában kimerülnek. A hiányzó havi 1,9 millió hordó üzemanyag (26%) pótlásáról sürgősen gondoskodni kell, ami csak a Kaukázus és Baku olajának megszerzésével lehetséges. Az olaj, valamint az ukrán gabona és Donyeck szénvagyona volt az ok, amely közvetlenül motiválta a Szovjetunió 1941. június 22-i megtámadására irányuló német döntést. A legkisebb szovjet olajmezőt, Maikopot 1942. augusztus 24-én elfoglalták a németek, de mire odaértek, az olajkutak már égtek.

A háború során tehát egyre fontosabb szerep jutott az olajnak. Sztálingrád elfoglalása nem csak azért lett volna fontos Németország számára, mert az ellenség vezérének nevét viselte, és ez érzelmileg irritálta Hitlert, hanem nagyon is racionális oka volt. A Volga-parti város jelentős vasúti csomópont, amely évente 9 millió tonna kőolaj és 20 millió tonna egyéb áru tranzitforgalmát bonyolította le. A Baku-környéki olajmezők folyékony aranyát ezen az útvonalon szállították északra a szovjetek. Hitler egyrészt el akarta vágni az északra menő óriási vasúti forgalmat, másrészt a város bázis lett volna a további déli irányú offenzívához és a bakui olajmezők elfoglalásához. Viszont Bakutól mindössze 60 km-re megtorpantak, egyszerűen az üzemanyag hiánya miatt nem érték el Bakut.

Ekkor már 26 üzemanyag-szintetizáló gyár termelt a német hadigépezet számára évi 5 millió tonna körüli mennyiségben. A szintetikus gyártóüzemek, valamint az alábbi olajkincs bőségesen fedezték volna Németország szükségleteit:

• Maikop: 19 millió hordó/év,
• Groznij: 32 millió hordó/év,
• Baku: 170 millió hordó/év.

Baku és Groznij azonban szovjet kézen maradt, Maikop szűkös kapacitása pedig nem volt elegendő a német hadigépezet számára. Sztálingrád megkongatta a lélekharangot a harmadik birodalom fölött.

Az égető üzemanyaghiány miatt 1944 tavaszán Németország kétségbeesett intézkedésekre kényszerült a polgári célú üzemanyag-felhasználás korlátozása érdekében. Könyörtelen kvótákat vezettek be, üzemanyagot csak orvosok, szülésznők, rendőrök, kormányzati és pártfunkcionáriusok kaptak évi 450 000 hordó mennyiségben. A mezőgazdaság számára 1,7 millió hordó üzemanyagot osztottak ki. 1938-ra Románia Németország legfontosabb szárazföldi olajszállítójává vált. Románia 1938-ban 2,8 millió hordó olajat szállított Németországnak, 1941-re ez évi 13 millió hordóra emelkedett, amit aztán tartott 1942 és 1943 folyamán. Bár a német export csaknem a felét tette ki Románia termelésének, a háborús igényeket ez sem tudta fedezni. Az évi 13 millió hordós román importnak a szövetségesek 1943-as Ploiesti elleni légitámadása egy időre véget vetett. A finomítói kapacitás 50%-a elpusztult, ennek ellenére 1944 első felében Románia óriási erőfeszítések közepette már újra 7 millió hordó olajat szállított egészen a szövetségesek 1944 késő tavaszán és nyarán történt végső bombatámadásaiig.

A szövetségesek bombatámadásai az üzemanyag-szintetizáló üzemeket sem kímélték, 1945-re már csak 9 maradt üzemképes a 26-ból. Németország tehát sem importból, sem saját termelésből, sem zsákmányolt készletekből nem tudta tovább fedezni a háború folytatásához szükséges üzemanyagigényeit. A német vereség Sztálingrádnál a keleti hadszíntéren eldöntötte a háborút.

Az afrikai hadjárat célja a szuezi csatorna elfoglalása volt. Ennek sikere esetére Rommel az iraki olajmezők elfoglalását célzó hadműveletet tervezett. A hadjárat kudarcba fulladt, és 1944-től Németország számára az üzemanyaghiány végképpen kezelhetetlenné vált. Az ardenneki offenzíva kudarcának is ez volt a fő oka.

Németország és Japán az olaj elvesztésével a háborút is elvesztette. 1945 elején már nyilvánvaló volt, hogy a háborúnak hamarosan vége. Az év február 14-én történelmi találkozóra került sor a USS Quincy (CA71) nevű amerikai cirkáló fedélzetén. Roosevelt elnök és Ibn Saud Abdel Aziz szaúdi király megállapodást kötöttek: az amerikai hadsereg biztosítja a királyi család uralmát, cserébe az Egyesült Államoké a szaúdi olajmezők kiaknázásának joga. A kapcsolatba az évtizedek során időnként becsúszott egy-egy mosolyszünet, de a megállapodás máig érvényben van. Az Egyesült Államok ezzel rátette kezét a globális olajcsapra, ami később nagyon jól jött neki.

Az ötvenes években Houstonban, a Shell laboratóriumában dolgozott egy kiváló szakember hírében álló geológus: Marion King Hubbert. 1956-ban Hubbert előállt egy teóriával, melynek főnökei egyáltalán nem örültek, és mindent megtettek, hogy az elmélet ne kerüljön napvilágra. Hub-bert keményfejű ember volt, elmélete nyilvánosságra került. Főnökei annyit mégis elértek, hogy az írott sajtóban az elméletből levezetett következtetés kissé módosítva, vagyis meghamisítva jelent meg, és így szólt: „a kulminációnak az elkövetkező néhány évtizeden belül kell jelentkeznie”. Miről is van szó?

Hubbert felismerte, hogy az olajkutak élete során a kitermelhető olaj mennyisége az idő függvényében jó közelítéssel Gauss-féle normáleloszlási görbe mentén változik. Rájött, hogy a lelőhelyek felfedezésének gyakorisága és az olajkészletek mennyisége is hasonló görbe mentén alakul majd. A múltbeli termelési adatok felhasználásával egész régiók, sőt országok jövőbeni olajtermelő kapacitása kiszámíthatóvá vált. A majd száz éven át gyűjtött termelési adatokból Hubbert kiszámolta, hogy a görbe kulminációs pontja, mely a kitermelhető mennyiség maximumát jelenti, az időtengelyen az Egyesült Államokat illetően 1971-re esik. Ez volt az, amit a Shell el akart titkolni. A nagyon költséges olajkutatások finanszírozásához a Shellnek folyamatosan a befektetők pénzére volt szüksége, és ugyan ki fektetné a pénzét évtizedekre olyan vállalkozásba, ami néhány év múlva hanyatlani kezd? Az emberi véleményeket – szakértői véleményeket is – nem csak azon az alapon lehet vizsgálni, hogy igazak-e vagy sem, hanem hogy bizonyos érdekek számára elfogadhatók-e? A kritikus szemű Hubbert azt is tudta, hogy az Egyesült Államok felfedezési görbéje már az 1930-as években elérte csúcspontját.

Hubbertnek szinte senki nem hitt. Az ország olajtermelése folyamatosan nőtt, ezért a dolog elképzelhetetlennek tűnt. Hubbert termelési görbéje az Egyesült Államokban még felszálló ágban volt.

Bár a tényleges adatok a függvény rajzolta ideális görbétől a zavaró tényezők miatt némi szórással mindig eltérnek, a módszer alapjában véve használhatónak bizonyult. Míg a felfedezési és a termelési görbe csúcspontja között (Peak Oil) az Egyesült Államok esetében 1930-1970-ig viszonylag hosszú idő telt el, az Egyesült Királyságban ez az idő jóval rövidebb, 25 év volt, 1974-1999-ig tartott.

Hubbert módszerével tehát elfogadható prognózist lehet adni a még rendelkezésre álló készleteket illetően. A becslések pontosságát azonban igen sok zavaró tényezőn kívül még a kőkemény érdekek általi manipuláció is befolyásolja. Ne feledjük: a több billió dolláros kérdésről van szó. Hogy ez mennyire kényes kérdés, gondoljuk át a következőket: a British Petroleum, mint a világ egyik legnagyobb olajvállalata, az elmúlt száz év alatt több könyvtárat megtöltő, az egész világra kiterjedő kutatási, feltárási és termelési dokumentációval rendelkezik. Az általuk kiadott, „A világ energiahelyzetének statisztikai áttekintése” című kiadványukon azonban ott az apró betűs megjegyzés: a becsléseket különböző elsődleges hivatalos források adatai alapján állították össze, amit az OPEC titkárságán keresztül harmadik féltől kaptak. Vagyis a saját adataikat hétpecsétes titokként kezelik, amit közreadnak, az másod- és harmadkézből származik. Hasonló a helyzet a többi olajcéggel is. Mindezen nehézségek ellenére azért egyet s mást mégiscsak tudunk, röviden és tömören összefoglalva: Hol lehet olajat találni?

A bolygó felszínéhez képest nagyon kevés helyen, ahol bizonyos speciális körülmények együttesen fennállnak, éspedig:

Legyen ún. forráskőzet, amelyben a betemetett szerves anyag „megfő”. A hosszú szén-láncú szerves anyagoknak fel kell hasadniuk. Ez a főzés, mely csak meghatározott nyomás- és hőmérséklethatárokon belül mehet végbe.

• Legyen elég idő a főzéshez. Ez több millió év.
• Legyen ún. gyűjtőkőzet, melynek pórusaiba az olaj be tud szivárogni.
• Legyen ún. fedőkőzet, amely megakadályozza, hogy az olaj elszökjön.
• Legyen ún. csapda, amelybe az olaj be tud vándorolni, és elszi- várgás helyett fel tud halmozódni.

A bolygó azon helyeit, amelyek ezeknek a feltételeknek megfelelnek, már rég felderítették.

Hol nem lehet olajat találni? A Föld legnagyobb részén. A világ mindmáig legnagyobb kőolajmezőit az 1930-as évek és 1960-as évek között fedezték fel.

Az Arab-félsziget nagy felfedezései a kuvaiti Nagy Burgan olajmező felfedezésével kezdődtek 1938-ban. Olajkészletét akkor 87 milliárd hordóra becsülték. A szaúd-arábiai Ghawar mezőt 1948-ban fedezték fel, készletét 87,5 milliárd hordóra becsülték. Ez a két mező a legnagyobb a világon. A felfedezések csúcspontja 1965-ben volt. A hetvenes években még volt néhány jelentősebb felfedezés, azóta semmi lényeges. A globális felfedezési görbe leszálló ágában lévő legnagyobb kiugrását az északi-tengeri és az alaszkai Prudhoe-öböl olajmezőinek felfedezése jelzi, melyek az 1970-es évek végén történtek.

Az utolsó év, amelyben több olajat fedeztek fel, mint amennyit fogyasztottunk, több mint harminc éve volt. Az 1990-es években volt még némi emelkedés a felfedezésekben, az új évezred kezdetére azonban ez is viszszaesett. A hanyatlás azóta általános. Ma a világ kőolajtermelésének több mint 75%-a 40 évnél régebben felfedezett lelőhelyekből származik. (2000-ben feltárták a kazahsztáni Kashagan-mezőt. A 9-12 milliárd hordóra becsült olajkészlet azonban magas savtartalma miatt nem túl értékes.) Az elmondottak nem jelentik azt, hogy a jövőben egyáltalán nem találhatnak már olajat. Találhatnak, de az bizonyos, hogy a jövőben felfedezendő készletek meg sem fogják közelíteni a már ismertekét. Ez így ellentmondásosnak tűnhet, de nem az. Azt biztosan lehet tudni, hogy olaj a Föld legnagyobb részén nem fordulhat elő, mert nem állnak fenn a geológiai feltételek. A Föld fennmaradó részét az elmúlt több mint száz év alatt már alaposan megkutatták. Kisebb felfedezések még lehetségesek, de jelentőségük egyre kisebb lesz, és az is egyre ritkábban. Abból kell gazdálkodnunk, amink van.

Az OPEC-országokban a belső szabályozás szerint megengedett kitermelés menynyisége a becsült tartalékoktól függ, a készlet becslését és közlését pedig üzleti megfontolások vezetik. A régebbi technológiákkal a Földben rejlő olajnak csak 35% körüli hányadát lehetett kitermelni, az újabb eljárásokkal ez az arány elérheti a 80%-ot is. Mindebből az következik, hogy sok korábban kimerült olajkutat, bár költségesebb módszerekkel, újra termelésbe lehet vonni. Ugyanakkor a később termelésbe vont kutak mind távolabb esnek a korábbiaknál, ezért az olajat egyre távolabbról és egyre nehezebb természeti adottságú helyekről kell a felhasználás helyére szállítani. Mindezen körülmények jelentős önköltség-növekedést okoznak. Az olcsó olajnak vége.

Újraszámítás céljából felhasználhatók a BP által közreadott adatok (melyekről tudjuk, hogy nem a sajátjaik), és az ENSZ adatai. Ezek szerint a kőolajkészletek globális megoszlása országonkénti bontásban:

• Szaúd-Arábia: 36 milliárd tonna,
• Irak: 15,2 milliárd tonna,
• Kuvait: 13,3 milliárd tonna,
• Egyesült Arab Emírségek: 13 milliárd tonna,
• Irán: 12,3 milliárd tonna,
• Venezuela: 11,2 milliárd tonna,
• Oroszország: 8,2 milliárd tonna,
• Egyesült Államok: 3,8 milliárd tonna,
• Magyarország: <0,02 milliárd tonna (1900-ban ezt a mennyiséget egy év alatt kitermelték). 

Az országonkénti megoszlásnál többet mond, ha az ismert készleteket régiókká vonjuk össze:

• Közel-Kelet összesen: 57-66%,
• Egyesült Államok és Kanada: 5-14,5%,
• Dél-Amerika: 9%,
• Afrika: 7-8%,
• Oroszország, Közép-Ázsia: 5-6%,
• Kelet-Ázsia, Óceánia: 3-4%,
• Európa: 1,5-2%,
• egyéb: 1-2%.

A bizonytalanság figyelembevételével a még rendelkezésre álló globális olajtartalékok mennyiségét 900-2300 milliárd hordóra, azaz 125-320 milliárd tonnára teszik. A felső határ azonban túlzottan optimistának tűnik, véleményem szerint a valóság az alsó határhoz áll közelebb. A jelenlegi kitermelés napi 84-85 millió hordós ütemével számolva ez legalább 30 évre elegendő. Egyes vélemények szerint a feltörekvő India és Kína igénye miatt a kitermelésnek 2030-ra el kell érnie a napi 120 millió hordó körüli mennyiséget, ez azonban teljes képtelenség. Az üzletemberek és politikusok általában nem kérdőjelezik meg ezt a prognózist, pedig nem ártana, mert az olajipar meg sem fogja közelíteni a napi 120 millió hordós kitermelést.

A kőolajtermelés belép az alkony korszakába, de ez nem jelenti azt, hogy már nem kap szerepet a Nagy Játszmában. Az emberiség még nem készült fel az olaj utáni korszakra, a növekvő igények és csökkenő kínálat közötti ellentmondás társadalmi feszültségeket generál. Az egyes országokon belül és nemzetközi szinten súlyos konfliktusok keletkeznek, amelyek akár háborúhoz is vezethetnek.

Jelenleg a globális kereslet egynegyedét az USA fogyasztja el. Olajtermelése negyven éve folyamatosan csökken, miközben a kereslet folyamatosan nő, az USA részesedése relatíve növekedik, és vele együtt nő az olajimport is. Jelenleg a napi 20 millió hordós fogyasztásából 5 milliót a Közel-Keletről importál, ahol a világ olajkészletének fele-kétharmada helyezkedik el. Ez a terület régóta tartó, különösen intenzív konfliktusoktól szenved. Minden nap 5 millió hordó olaj halad keresztül tankhajókon a szűk Hormuzi-szoroson, a Szaúd-Arábiát Irántól elválasztó, gondoktól terhes vizeken.

A második világháború után szinte minden amerikai elnök adott utasítást valamilyen katonai akcióra a Közel-Keleten. Az amerikai politika számára előnyösebbnek tűnik, ha katonai akcióikat a demokrácia és szabadság védelmének retorikájába öltöztetik, a stratégiai cél azonban nyilvánvaló: az olaj. Paradox módon mindezt legvilágosabban a legliberálisabb amerikai elnök, Jimmy Carter fogalmazta meg 1980-ban: A Perzsa-öbölhöz történő hozzáférés életbevágóan fontos nemzeti érdek, amit minden szükséges eszközzel – beleértve a katonai erőt is – meg kell védeni. Az Egyesült Államok azóta is ezt teszi, a pénztárgép pedig már több százmilliárd dollárt mutat, és pörög tovább.

Itt jegyzem meg, hogy a szénhidrogéneknek léteznek még nem konvencionális megjelenési formái is, mégpedig óriási mennyiségben.

Kátrányhomok, olajpala

Sok ásás, kevés haszon. Az olaj kinyerése energiaigényes, környezetszenynyező. Jelenleg nincs megfelelő technológia, ugyanez vonatkozik a tengerfenéken lapuló metánhidrátra is. A metánhidrát ráadásul környezetvédelmi szempontból rendkívül veszélyes, mert a vízben megkötött metán egy része a kitermelés során óhatatlanul kiszabadul, üvegházhatása pedig harmincszorosa a szén-dioxidénak. Bár mindhárom szénhidrogénfajta hatalmas mennyiségben fordul elő a Földön, hasznosításuk nem megoldott. (Folytatjuk)

Japán az 1930-as években agresszív területszerző politikát folytatott Kelet-Ázsiában, elsősorban Kína rovására. A domináns angolszász nagyhatalmak ezt nem nézték jó szemmel, és az USA, a világ akkori legnagyobb olajtermelője 1941-ben olajembargót vezetett be Japán ellen. 1943-1944-ben az amerikai tengeralatt-járók támadásaikkal ezt az utánpótlási útvonalat elvágták. 1944-től a Japán flotta krónikus üzemanyaghiányban szenvedett, ami a hadműveleteket jelentősen korlátozta.

Ez az embargó hónapokkal később a Pearl Harbor elleni támadáshoz és a holland-indonéz gyarmatok Japán általi megszállásához vezetett. Attól kezdve a holland-indonéz szigetvilág olajkútjai biztosították Japán számára a nyersanyagot.

A Pearl Harbor-i csata

Japán 1940-ben elkerülhetetlennek tartotta az Egyesült Államok elleni háborút. Vezetői úgy vélték, elegendő nyersanyaga van felhalmozva Japánnak ahhoz, hogy folytassák a háborút Kínával, dél felé elfoglalják az európai országok gyarmatait, és közben megküzdjenek az USA-val is. Az elfoglalt területek pedig biztosítják a további háború anyagszükségleteit. Az USA nem nézte jó szemmel Japán hódító politikáját, ezért zárolta az országban lévő japán vagyont, és fokozatosan megszüntette a kereskedelmet Japánnal. Jamamoto Iszoroku tengernagy tervezte meg a Pearl Harbor elleni támadást. A részleteket Genda Minoru dolgozta ki Fucsida Micuo parancsnok segítségével. Jamamoto és a mellette kiálló tisztek lemondással fenyegettek, ha a hadvezetés nem járul hozzá az akcióhoz.

Hol nem lehet olajat találni?

A Föld legnagyobb részén. A világ mindmáig legnagyobb kőolajmezőit az 1930-as évek és 1960-as évek között fedezték fel. Az Arab-félsziget nagy felfedezései a kuvaiti Nagy Burgan olajmező felfedezésével kezdődtek 1938-ban. Olajkészletét akkor 87 milliárd hordóra becsülték. A szaúd-arábiai Ghawar mezőt 1948-ban fedezték fel, készletét 87,5 milliárd hordóra becsülték. Ez a két mező a legnagyobb a világon. A felfedezések csúcspontja 1965-ben volt.

A második világháború után a kétpólusú világrend létrejöttével a hidegháború korszaka kezdődött meg. A Szovjetunió – bár megerősödve került ki a háborúból – a Világ-szigetet nem tudta egészen uralma alá vonni. Európa megosztottsága és az amerikai térnyerés a Közel-Keleten biztosította, hogy a Nagy Játszma ne dőljön el. A hidegháború évtizedei alatt sokáig stabil volt az egyensúly a nagyhatalmak között. Az ázsiai kontinensen lezajlott kisebb háborúk csak erősítették az egyensúlyt, a kontinens perifériáján egyik nagyhatalom sem tudott kizárólagos szerephez jutni. Aztán ismét bejött a képbe az olaj. Az Egyesült Államok olaj-termelése először 1970-ben tetőzött, jelentéktelen eltéréssel beteljesítve ezzel M. King Hubbert amerikai geológus jóslatát.

Néhány évvel később, 1973. október 6-án kitört a Yom Kippur War az arab országok és Izrael között. A háború miatt az OPEC embargót hirdetett az Izraelt támogató országok ellen, és leállította az Amerikába irányuló szállításokat. A leszálló ágba került amerikai termelés csökkenése és az embargó miatt az Egyesült Államokra sosem látott, drámai olajhiány szakadt. Ez volt az első olajválság vagy olajsokk. A háború három hétig sem tartott, és az olajembargót a következő év elején feloldották, az amerikai gazdaság biztonságérzetét azonban ez az incidens alaposan megtépázta.

Egy évtizeddel később a Szovjetunió került bajba. Az 1980-as évek második felében a Szovjetunióban tetőzött az olajtermelés. Szaúd-Arábia ezzel egy időben amerikai nyomásra fokozta olajtermelését, elárasztva a piacot és lenyomva az olajárakat. A gabonaimportra szoruló szovjet gazdaságot a csökkenő export és zuhanó olajárak kivéreztették. Az olajfegyver bevetésével a Szovjetunió csendben kimúlt. A háborút megnyerte, de a békét elveszítette. A XX. század folyamán a történelemformáló eseményeknek mindig köze volt az olajhoz. A Nagy Játszmában az olaj akár fő-, akár mellékszerep-lőként, akár a színpadon, akár a kulisszák mögött, de mindig jelen volt. A kétpólusú világrend felbomlott ugyan, de a Nagy Játszma nem dőlt el. Clausewitz kijelentése, miszerint „a háború a politika folytatása más eszközökkel”, ma is időszerű, és továbbra is Mackinder elmélete a kulcs, amely ki- nyitja a megértés kapuját. A negyedik világháború elkezdődött.

Jelenleg a globális kereslet egynegyedét az USA fogyasztja el. Olajtermelése negyven éve folyamatosan csökken, miközben a kereslet folyamatosan nő, az USA részesedése relatíve növekedik, és vele együtt nő az olajimport is. 

Jelenleg a napi 20 millió hordós fogyasztásából 5 milliót a Közel-Keletről importál, ahol a világ olajkészletének fele-kétharmada helyezkedik el. Ez a terület régóta tartó, különösen intenzív konfliktusoktól szenved. Minden nap 5 millió hordó olaj halad keresztül tankhajókon a szűk Hormuzi-szoroson, a Szaúd-Arábiát Irántól elválasztó, gondoktól terhes vizeken.

Átmeneti megoldások 

Mióta az ember elkezdte az energiaátalakulások sorozatát saját céljai érdekében felhasználni – a fa eltüzelésétől kezdve az állati erőn keresztül a napelemig –, két kivételtől eltekintve mindig a napból származó energiát használtuk. Ezek az atom- és az árapályenergia. Az égést, mint kémiai reakciót, többszázezer éven át hasznosítottuk, a szén eltüzelésének kezdete pedig sosem látott tudományos, technikai és gazdasági fellendülést hozott magával. Aztán jött az olaj. 

A kőolaj, ez a kincset érő fekete trutymó ideális tüzelő- és vegyipari alapanyag. Több tízezer összetevő elegyéből álló, roppant bonyolult folyadék (összetevőit pontosan sohasem határozták meg, csak a felhasználás szempontjából legfontosabbakat). Jelenlétével teljesen átszövi hétköznapjainkat, ezért lesz nehéz lemondani róla. Fűtőértéke rendkívül magas, 1 kg olaj veszteség nélküli elégetésével 100 liter vizet tudnánk felforralni. A belőle készült benzin és gázolaj fűtőértéke majdnem azonos, kb. 43 000 kJ/kg. Az individuális közlekedés számára ideális tüzelőanyag, energiasűrűsége százszorosa a hagyományos kémiai akkumulátorokénak. Voltaképpen nem lenne szabad fűtőolajként kazánokban eltüzelni, mert sokkal nemesebb anyag annál, semhogy ilyen barbár módon hasznosítsuk. Pillanatnyilag azonban nem tehetünk mást, és nem azért készülünk megválni tőle, mert valami fennkölt etikai megfontolásból nemesebb célra szánjuk, hanem ő hagy itt minket. A vegyipar 90%-ban a kőolajból nőtt ki, és a legjobb lett volna kizárólag vegyipari alapanyagként felhasználni, de mit csináltunk volna nélküle?

Az ipari forradalom a szén felhasználására épült, és ahhoz képest mégiscsak előrelépésnek látszott a föld folyékony aranyának égetése. A szenet önként száműztük az iparból, közlekedésből és a háztartásokból, de az olaj fogyása miatt már-már körmünkre ég a probléma. Miért is van szükségünk rá? Azért, amit hordoz. Két szubsztancia: anyag és energia ajándékba kapott hordozója. Az emberi társadalom az általunk ismert legmagasabb szervezettségi fokú organizmus, mely az embernek, mint élő organizmusnak a kiterjesztéseként fogható fel. Minden organizmusnak folyamatos energiabevitelre van szüksége a fennmaradáshoz az élő szervezettől a gépeken át a társadalomig. Energiabevitel hiányában azonnal zavarok keletkeznek bármely rendszerben, és a bomlás jelei kezdenek mutatkozni. A fizikai világnak ez a múlandósága az egyik alapvető természeti törvénynek, a termodinamika második főtételének a megnyilvánulása. A társadalomba az energiabevitel az energiahordozókon keresztül történik. Az olaj energiahordozó funkciójának kiváltása a globális felmelegedés mellett az egyik legnagyobb problémánk. 

Ez voltaképpen két különböző dolog, de pechünkre egy időben jelentkeznek. Az olaj kiváltására első pillantásra több alternatíva kínálkozik, de alaposabban megkapargatva a felszínt, kitűnik, hogy valójában egy sincs. Pontosabban rövidtávon nincs. Energiaéhségünk csillapítására rövid távon nem létezik „A megoldás”, hanem a különböző energiatermelési módokból összeállított optimális „portfólió" kialakítása az olaj kiváltásának járható útja. Ennek a „portfóliónak" vagy energiamixnek az összeállítása nagyon sok szempont figyelembe vételét igénylő, gondos elemzést igényel, ehelyett néhány sarkalatos gondolatot emelnék ki részben általánosan, részben magyarországi vonatkozásban.

• Szükség lenne olyan átfogó energiapolitikai koncepcióra, mely harmonikus egységbe integrálja a helyhez kötött energiatermelési és a közlekedési technológiákat, összhangban a Jövő Közlekedési Üzemanyagai Szakértői Csoport (European Expert Group on Future) által preferált elképzelésekkel. 
• A hibrid autókhoz hasonlóan érdemes lenne a vasúti szárnyvonalakon üzemanyagcellával működő személyszállító motorvonatokat forgalomba állítani, melyek a vidék tömegközlekedésének gerincét képezhetnék. Az új koncepciójú motorvonatok lehetnének hibrid és tisztán üzemanyagcellás üzeműek. Ehhez nem lenne szükség új infrastruktúra kiépítésére, mert a jelenlegi UIC szabványú, végállomásokra telepített 1500 V-os vonat-előfűtő berendezés tökéletesen megfelelne az üzemanyagcellák töltésére. Új járművek beszerzésére pedig amúgy is szükség van.
• A hidrogéntechnológia elterjedéséhez az első 25-50 évben szénhidrogénekből és biomasszából állítjuk majd elő a hidrogént, majd a szénhidrogének szerepét fokozatosan átveszi az elektrolízissel történő vízbontás. Ehhez olcsón termelő alaperőművekre van szükség, melyek az éjszakai terhelési völgyben vízből hidrogént gyártanak. Magyarország esetében ez elsősorban atomerőműveket jelent, hiszen számottevő vízerőművünk, illetve nagy esésű folyónk nincs. (A két tiszai erőmű az ország 6000 MW-os csúcsigényéhez képest a maguk 37 MW-jával 0,6% arányban veszik ki részüket az ország energiaellátásából.)

---