VGF&HKL szaklap

Az alföldi gázos kutak

2015. március 2. | Dobai Gábor |  3972 | |

Az alábbi tartalom archív, 5 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Az alföldi gázos kutak

A Nagy Magyar Alföld gázkútjairól először Nuricsán József vegyész írt, majd 1906-ban Pazár István tett közzé egy ismertetést „A magyar alföld természetes gázgyárai” címmel.

Utóbbiból kitűnik, hogy az Alföldön a gázadó kutak négy területen oszlanak meg:

I.

A Tisza-Berettyó köze. A terület ismertebb fúrásai a következők: Püspökladányban, az Államvasutak területén 1887-ben fúrt 277 méteres kút, mely a levantei kavicsos rétegekből 157 hektoliter vizet és 30 hektoliter gázt adott óránként. A gázt a vasútállomás világítására használták. Karcagon az első artézi kút 250 m és 400 m között több rétegből adott vizet és gázt. Nádudvaron és Pusztakócson már 12 m mélységből gáz szállt föl. A Bihar megyei Nagyrébén 320 m mély kútból, a levantei homokrétegből 45 hektoliter 26 °C-os vizet és 15 hektoliter világítógázt termeltek ki óránként. A Tisza-Berettyó közének gázadó területeit nyugatról a Tisza pereme, keletről a debreceni hátság határolja.

Hajdúszoboszló. A hőkitörés időpontjában. 1925

II.

A Maros-Temes köze. Az első gázkút 1892-ben készült Aradon, a Simay-féle fürdőben. A 300 m mélyen kezdődő kavicsból óránként 48 hektoliter vizet és 9 hektoliter gázt termeltek. A második fúrás ugyancsak Aradon történt, itt 423 m mélységből óránként 10 hektoliter világítógázt kaptak. Ezen a telepen azután még két fúrást mélyítettek gáznyerés céljából. A négy kút közül 1918-ra már csak három termelt gázt, ami 125 lóerő állandó üzemben tartására volt elegendő. Ezen gázvidék legnevezetesebb fúrásai Mezőhegyesen voltak. Ez a gáz, melyben Nuricsán József 92% metánt, a többi 8%-ban nitrogént és szén-dioxidot talált, Mezőhegyes világítására szolgált. Szőllőspusztán, a Weneckheim-uradalomban Csanád-Apáczán és Tótkomlóson (300 m mélyen) találtak még gázt. Arad és Temesvár között, Kalácsa mellett az Ifigenia-majorban 515 m mély kútból 90 hektoliter víz és 84 hektoliter gáz szállt fel óránként. Temesváron a Templom-tér 420 méteres kútját a gázszivárgás miatt nem használták. Temesrékáson a 300 méteres gázkútból úgy a gáz, mint a víz időnként kiapadt.

III.

Titel vidéke, mely a Duna-Tisza szögén van. Titelben 142 m mély kútból gyenge erupcióval tört fel a gáz. Észak felé, Torontál-Erzsébetlakon (Fehértó) 257 m mélységben lévő agyagrétegből állandóan bugyborékolt a gáz, s az alacsony fekvésű térszínre (90 m a tengerszint felett) időnként erősebben tört fel.

IV.

Baja és Zombor alatt, a Duna mellett. Az Alföldnek e négy területén a gázadó kutak 800 m³ gázt szolgáltattak naponta, ami az erdélyi gázmezők termeléséhez képest elenyésző volt, de életben tartotta a jelentősebb fölfedezések iránt táplált reményt.

A XX. század első éveiben a Dél-Alföldön már régóta ismert jelenség volt, hogy a Szeged környékén mélyített ivóvízkutakból gáz szivárog. A kutakból szivárgó földgázzal, illetve hasznosításával kapcsolatos bejelentések gyakorisága arra késztette a régió székhelyének, Szeged városának a vezetését, hogy e bejelentéseket komolyan vegye. Az erdélyi földgáz-sikerek arra ösztönöztek néhány lelkes lokálpatriótát, hogy fölkarolják a Szeged környéki kutatások ügyét. Somlyódy István – aki különben törvényszéki bíró volt – 1917-ben a Dugonics Társaságban a környék ivóvízkútjaiból felszivárgó gázra hivatkozva javasolta a kutatás iránti intézkedések mielőbbi megtéte- lét. Somlyódy bírónak köszönhetjük, hogy ma tudunk arról is, hol voltak ilyen gázszivárgások: Magyartés területén a Schwab-majorban, ahol a 180 m mély ártézi kút vizével került felszínre a gáz, amit leválasztás után tartályokban felfogva istállók világítására használtak.

Fábiánsebestyénen a Schixab-birtokon egy 280 m mély kútból szállt fel a gáz, amit világításra és gázmotorral hajtott áramfejlesztő működtetésére használtak. A Szegedi Napló arról ír 1918 márciusában az „Algyőn is földgázt találtak” c. cikkében, hogy amikor Belák János a Vásárhelyi út mellett fekvő telkén kutat fúratott, erős gázszivárgást észlelt. A hírre Somlyódy kiment a helyszínre, ahol konstatálta a földgáz jelenlétét. A szegediek két neves szakembertől – Cholnoky Jenőtől és Lóczi Lajostól – kértek szakvéleményt, akik igazolták a lelkes laikusok feltevéseit, és 2000 m mélységben jelölték meg a szénhidrogén-tároló rétegek helyét. A pozitív szakvélemény birtokában a város vezetése nyomban a földművelésügyi miniszterhez fordult, és kérte a szénhidrogén-kutatás elrendelését. 1920-21-ben a pénzügyminiszternél sürgették az ügy kedvező elintézését, míg végül a tettrekész szegediek kezdeményezése sikerrel járt. Pénzügyi nehézségeinek legyűrése után a magyar kincstár is szénhidrogén-kutatásokat végeztetett a Tiszántúl mélyebb rétegeiben, az országban 1921-1924-ig dolgozó Hungarian Oil Syndicate Limited kutatómunkájával párhuzamosan, melynek koncessziója nem terjedt ki az Alföld ártézi vizes területeire.

Egyes geológusok úgy gondolták, hogy az alföldi ártézi vizes gázelőfordulások a diluviális agyag-, homok- és kovarétegek közé telepedett tufaképződmények bomlástermékei. Böckh Hugó az erdélyi és egbelli fúrások tapasztalatai alapján ezzel a felfogással nem értett egyet, nézete szerint az Alföld mélyében is meg kell lennie a boltozatokba gyűrt miocén sóformációnak, és az ártézi kutak vizébe a mélyben fekvő anyakőzetből szűrődik be a gáz. Leginkább ez utóbbi felfogás késztette a kincstárt arra, hogy az Alföld tiszántúli részén mélyfúrásokat végeztessen. 1909-1911 között Eötvös Lóránd is végzett torziós ingás méréseket Szeged környékén. 1918-1934-ig 10 mélyfúrást végeztek a Tiszántúlon, amelyek legtöbbje bróm- és jódsókat tartalmazó konyhasós meleg vízen kívül néhány ezer köbméternyi földgázt is szolgáltatott.

E fúrások közül a nagyhortobágyi 1115, a vérvölgyi 343, a karcagi I. számú 626, a II. számú 801, a hajdúszoboszlói I. számú 1091, a II. számú 2032, a debreceni I. számú 1737, a II. számú 1038, a tiszaörsi 1781, a tisza-bereki 1500 méter mélységű volt. Földgáz- és melegvíz-szolgáltatás szempontjából a debreceni, karcagi és hajdúszoboszlói fúrások jelentősnek bizonyultak. A két debreceni kút összesen 2400 köbméter, a karcagi I. számú kút 2100, a II. számú 1100 köbméter, a hajdúszoboszlói I. számú kút 3200, a II. számú 3100 köbméter földgázt szolgáltatott naponta. A tiszaörsi 1178 m mélységű kút napi 2400 m³ földgázt adott, a többi három fúrás jelentéktelen. A Szolnokon fúrt 877 m-es kút 215 m³ gázt adott naponta. Az 1912-ben fúrt őriszentmiklósi gázos kutat a kincstár 1914-ben tovább mélyíttette. A kút kezdetben 15-20 ezer m³ gázt adott naponta, de hozama rohamosan csökkent. A fúrógép motorját csak két hónapon át tudták a béléscsövek mellett kiáramló gázzal táplálni. Amikor a felszálló gáz napi 150 m³-re apadt, már nem volt elég a motor üzemben tartására. A kincstár Budapest közelében, Vicián-telepen és Csomád határában is telepíttetett mélyfúrást, de az őriszentmiklósinál jobb eredményt ezek sem hoztak.

​2. ábra Kútkitörés a hajdúszoboszlói 36-os kútnál

1925 októberében fejezték be a hajdúszoboszlói I. számú fúrást, amely ugyan nem tárt fel kőolaj- vagy földgázmezőt, mégis eredményesnek tekinthetjük, mert megalapozta az európai hírű gyógyfürdőt és a hazai földgázhasznosítást. A Hajdúszoboszlón talált gyógyhatású meleg vízzel együtt feltört földgázt részben villamos energia fejlesztésére használta a városi villamosmű, részben pedig palackokba sűrítették. A 7000 kcal fűtőértékű gázt egy 30 m³-es acéltartályban leválasztották a vízről, majd néhány tized bar nyomáson három db, generátorgázzal is működtethető, Lut-her típusú gázmotorba vezették. Ezek egyike egyhengeres, 93 lóerős, a másik kéthengeres, 185 lóerős, a harmadik négyhengeres, 350 lóerős volt. Az erőmű 1929-ben Kaba, Nádudvar, Hajdúszovát és Tetétlen községekben 380 közvilágítási lámpa, Hajdúszoboszlón 470 közvilágítási lámpa és összesen 2100 magánfogyasztó villamosenergia-ellátását biztosította. A 7000 kcal/m3 fűtőértékű gázból a gázmotorok 0,6 m³-t fogyasztottak 1 kWh villamos energia előállításához.

1929-ben az erőmű az I. sz. kútból 1200 m³ gázt fogyasztott naponta, 1800 m³ átvételére pedig a Magyar Királyi Államvasutakkal kötött szerződést. A vasút részére szállított gázt 20 bar nyomásra sűrítve 2,6 km vezetéken a vasútállomásra továbbították, ahol 150 bar nyomásra tovább sűrítve palackokba és a vasúti kocsik aljára szerelt tartályokba töltötték.

A napi 2400 m³ debreceni földgázt a retortás üzemű városi gázgyár kőszénből termelt világítógázához keverték. A 8800 kcal/m3 fűtőértékű földgázt az 5500 kcal/m3 fűtőértékű kőszéngázhoz olyan arányban keverték, hogy a fogyasztók számára 6800 kcal/m3 fűtőértékű vezetékes gáz jöjjön létre. A kútba napi 400 m³ gázt visszasajtoltak, hogy a vízben oldott víz-gáz elegy kisebb fajsúlyánál fogva könnyebben felszínre emelkedjen.

A mezőhegyesi ártézi kutak gázát évtizedeken át az állami ménesbirtok épületeinek és a község egy részének világítására használták. Az Alföldnek szinte minden részén vannak meleg vizű fürdők, egyik-másik országos, sőt nemzetközi hírű fürdővé vált. Ezek egy része az olajbányászok munkájának köszönheti létét.

Tiszaörsön 1930-ban kezdték a fúrást, és 1882,2 m-ig mélyítették. 132,7 métertől kezdve végig pannon rétegeket tártak föl, és a csöveken több szinten történt lyukasztás percenként 390 liter 51 °C fokos vizet és napi 2280 m³ gázt adott. Tiszaberek határában 1933-ban mélyítettek egy fúrást 1500 méterig, amelyből szintén gázos-jódos-sós vizet nyertek. Tanulmányokat folytattak az ún. mezőkövesdi maximum megtalálására is, ennek érdekében 1938 végén 1500 m-es mélyfúrásba kezdtek. Az előkutatásban 1934-től a gravitációs mérések kiegészítéseként bevezették a geofizika új módszerét, a szeizmikus mérési módszert, bár az még elég kezdetleges volt, és nem adott pontos képet a rétegekről, és ez időnként kitörésekhez vezetett. A kitörések viszont igazolták az adott terület produktivitását, és jelezték, hogy megfelelő műszaki-technológiai előkészítéssel termelésbe vonható olaj- vagy földgázkutat kaphattunk volna.

Az állam és a városok költségén lemélyített 19 fúrás nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, és a Gömbös-kormány a kutatások további finanszírozását nem vállalta. A kőolaj- és földgázkutatás szempontjából szóba jöhető területeket az alföldön nem kutatták át kellő mélységig, a fúrások eredménytelensége miatt pedig a berendezéseket az Alföld északi peremére irányították át. A Szeged-környéki mérési eredmények és fúrási dokumentumok a második világháborúban megsemmisültek, a térség leértékelődött, és az 1950-es évekig érdemi munka ez irányban nem folyt.

Ellentétben a hivatalos kutatási tervekkel, 1945 után a lokálpatrióta közvélemény ismét hallatta hangját, és 1947-ben többen jelentkeztek a szegedi polgármesteri hivatalban, hogy jegyzőkönyvben rögzítsék a környékbeli kutakban észlelt olaj- és gázszivárgást. Ezt követően a részletező szeizmikus mérések újra megindultak, és a kutatómunka eredményeként Szeged mellett jól kirajzolódott az a 2500 m mélységben húzódó földtani szerkezet, amely Algyő községtől délre, ÉNY-DNY-i irányban Deszken és Ferenc- szálláson át az országhatárig húzódik. Az ezt követő, 1962-ben történt mérések kiegészítették és tovább részletezték a geofizikai ismeretanyagot, s összekapcsolták a szomszédos kiskundorozsmai és üllési területtel.

1963-ra kialakult az egységes geológiai kép, amely az 1964-65. évi kutatási tervben a fúrópontok kijelölését megalapozta. 1964 decemberében kitűzték az első kutatófúrás helyét Algyő-1. jelzéssel, az algyői szeizmikus maximumon. A korabeli tájékoztatás szűkszavúsága miatt mindezekről viszonylag keveset tudott az ország, az iparág jelenlétére csak egy-egy olaj- vagy gázkitörés hívta fel a figyelmet.

Az Alföldön megindult előkutatások nyomán előtérbe került a terület fúrásos kutatása, amelyre a területen korábban végzett komp-lex szeizmikus mérések és azok korszerű értékelése és értelmezése adott alapot.

Ebben az időszakban két nagy gázkitörés borzolta föl a kedélyeket. A Battonya-37 fúrásnál bekövetkezett kitörést még viszonylag szerencsésen sikerült fölszámolni, de a Hajdúszoboszló-36 kút esetében ez nem mondható el. A feltehetően az elégtelen hosszban elhelyezett béléscsőrakat következtében az ország mindaddig legnagyobb gázkitörése következett be. A gáz begyulladt, és a berendezés néhány óra alatt a tűz martaléka lett. A hajdúszoboszlói földgázmező kiemelt fontossága a mentési munkálatoknak is nagy jelentőséget adott. Az elfojtási kísérletek irányítását Dr. Alliqander Ödön vezette. Először szovjet szakemberek segítségével ferde fúrással próbálták elzárni a feltörő gáz útját, de a kitörés végül a kút beomlásával önmagát elfojtotta. A kút helyén krátertó keletkezett, amely ökológiai lábnyomát évszázadokra a tájon hagyta.

A pusztaföldvári, battonyai és hajdúszoboszlói első eredményeket továbbiak követték: Kaba-Észak (1960), Endrőd-II. (1962), Zagyvarékas-Észak (1962), Üllés (1962), Demjén-Pünkösdhegy (1962), Túrkeve (1962), Farmos (1963), Nagykörű-Surján (1964), Martfű (1964), Soltvadkert (1964), Tiszapüspöki (1964), Szank (1964), Karcag-Bucsa (1964), Turgony (1964), Szécsény (1964), Algyő (1965), Cegléd (1965).

Az OKGT szervezetében működő Alföldi Kőolajfúrási Üzem – amelynek kezében a teljes alföldi fúrási tevékenység összpontosult – 1962-ben 124 befejezett kutat mélyített, ebből 45 olajtermelő, 31 gáztermelő, 48 pedig meddő volt. 1963-ban 184 752 métert fúrtak, és négy gázkitörés is történt abban az évben, egy pedig Szankon 1964-ben.

Algyő

Az algyői kőolaj- és földgázmező fölfedezése az 1965. év szenzációja volt. A fölfedezést a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet munkatársai tették, akik Tápé határában termálvizet kerestek. 1965. július 7-én az intézet által lemélyített kút azonban kitört, és az olajsugár 30 méter magasba szökött. Mit nem adott volna ezért a percért a MANÁT (Magyar-Német Ásványolajművek) 1942-ben? Pedig nagyon közel járt hozzá. Ha a Ferencszállás-1. jelű fúrópontot néhány száz méterrel északabbra tűzték volna ki, akkor eltalálták volna az algyői kőolaj- és földgázmező peremét, a történelem kereke pedig ma talán másképp forogna. A kút húsz óra alatt kb. 1000 m³ olajat lövellt ki, amit egy közeli halastóba vezettek, végül sikerült elfojtani. A tápéi kút sikerét a közvélemény sokáig a „vizesek” javára írta, azt csak az olajkutatással közvetlenül foglalkozó szakemberek tudták, hogy a terület fúrásos kutatása napirenden volt. A kút eredetileg 1517 m mély volt, de később 2262 m-ig mélyítették. A részletes vizsgálatok kimutatták, hogy ez a fúrás 24 jelentős földgáztartalmú réteget harántolt. A nagy földgáztároló rétegcsoportot egy keskeny olajtároló réteg veszi körül, amelybe a fúrás „véletlenül” beletalált. Magyarország legnagyobb szénhidrogén-készlete vált ismertté, amely néhány év múlva kiegészült a Szeged városa alá elhúzódó szénhidrogén-telepekkel.

A kutató és feltáró fúrások nyomán ismertté vált az algyői terület földtani felépítése, amely szerkezet szénhidrogéntelepei vertikálisan három telepcsoportban helyezkednek el, ezek a következők:

  1. Közvetlenül az alaphegységre települt egy átlagosan 50 m vastag alsópannon korú konglomerátum, az úgynevezett deszki szint.
  2. Az alsópannon üledékösszlet döntően agyagmárga, nagyszámú, de kis mennyiségű homokkő-betelepüléssel.
  3. A fő tárolóösszlet a felsőpannon, ahol 10-40 m vastagságú, jó kifejlődésű homokkő tárolórétegekben halmozódott fel 12 gáztelep, 12 gázsapkás olajtelep és 4 olajtelep. E telepek egy része az egész szerkezetre kiterjed, más része szerkezeti és üledékképződési okok következtében a mintegy 16 km hosszú ÉNY-DK-i csapásirányú, 4- 5 km széles, kissé aszimmetrikus szerkezetnek csak az ÉNY-i vagy DK-i részén, illetve egyik vagy másik szárnyában tárol szénhidrogéneket.

Ki a kéményseprő?

Egyes geológusok úgy gondolták, hogy az alföldi ártézi vizes gázelőfordulások a diluviális agyag-, homok- és kovarétegek közé telepedett tufaképződmények bomlástermékei. Böckh Hugó az erdélyi és egbelli fúrások tapasztalatai alapján ezzel a felfogással nem értett egyet, nézete szerint az Alföld mélyében is meg kell lennie a boltozatokba gyűrt miocén-sóformációnak, és az ártézi kutak vizébe a mélyben fekvő anyakőzetből szűrődik be a gáz.

Leginkább ez utóbbi felfogás késztette a kincstárt arra, hogy az Alföld tiszántúli részén mélyfúrásokat végeztessen. 1909-1911 között Eötvös Lóránd is végzett torziós ingás (4. kép) méréseket Szeged környékén. 1918-1934-ig 10 mélyfúrást végeztek a Tiszántúlon, amelyek legtöbbje bróm- és jódsókat tartalmazó konyhasós meleg vízen kívül néhány ezer köbméternyi földgázt is szolgáltatott.

A kőolaj- és földgázkészletek szempontjából a felsőpannon rétegek a legjelentősebbek. Ezekből 19 tárolóréteget ismerünk, amelyek közül 19 olaj- és gáztároló, 1730 és 1950 méter között, míg 10 szabadgáz-tárolóréteg 1730 és 2180 méter között helyezkedik el.

Itt található az összes szénhidrogénkészlet 85%-a. Az alsópannon homokkő össz-letben 2300-2600 m között elsősorban gáztároló telepet tartunk számon, ahol a tárolóviszonyok sokkal kedvezőtlenebbek, mint a felsőpannonban. Ez a formáció a készlet 15%-ának tárolására alkalmas. Az alaphegységre települt konglomerátumban csak a szerkezet DK-i részén találtak szénhidrogént, az ún. Deszki-szintben. A szerkezet Algyő és Tápé között húzódik a mélyben, a Tisza és a Maros szeli át a felszínen, de sűrűn lakott területet nem érint. Algyőről azért nevezték el, mert az első szénhidrogén-kutató fúrást a község közigazgatási határán belül jelölték ki.

Az iparilag kitermelhető kőolaj mennyiségét 31,1 millió tonnára, a földgázét 85,2 milliárd m³-re becsülték. A jelentős szénhidrogénvagyon meghatározta azokat a feladatokat is, amelyeket a következő évtizedekben az olaj- és gáziparnak el kellett végeznie.

A feltárások nyomán az ország kőolajtermelése föllendült, és a Szeged-algyői térségben jelentős fejlesztések kezdődtek. Megváltozott a vidék is, közel 1000 karcsú fúrótorony és ezüstösen csillogó acéltartályok jelentek meg az alföldi tájon, és fegyelmezetten kanyarogtak egymás mellett a vezetékek csőkötegei. Kiépült a térség infrastruktúrája, és építőmunkájuk fontosságának tudatában megacélosodott az itt dolgozó kb. 25 000 olajbányász tudata, jelleme.

Az algyői kőolaj- és földgázmező művelési objektumaként számba vehető 10 olajtelepből 9 művelésének összehangolását az 1968-ban elkészített „Az algyői szénhidrogéntelepek generál művelési terve” elnevezésű dokumentum alapozta meg. Ez a terv több változatban megvizsgálta az egyes telepeken alkalmazható művelési technológiákat. Mivel a kőolajtelepek nagy gázsapkával rendelkeztek, természetes energiával történő művelés esetén a gázsapka kiterjedése határozta meg a kiszorító energiát.

A várható kihozatalt ezzel a módszerrel 20-25%-ra becsülték, ezért a terv készítői a külső beavatkozást igénylő, de nagyobb kihozatalt és jobb gazdasági eredményt ígérő vízbesajtolásos technológia mellett foglaltak állást. Telepenként több változatot megvizsgálva választották ki azokat az alkalmazandó technológiákat, amelyek a legkedvezőbb műszaki-gazdasági eredményt ígérték. A vizsgálatok alapján egyes telepeket természetes energiával, másokat gáz- és víz-olajhatári vízbesajtolással javasolták művelni. Mivel a telepek egy időben történő termelésbe állítása nem volt megvalósítható, ezért a generálterv határozta meg a művelés sorrendjét és a várható termelési szinteket.

A terv a mező termelési ütemét 1980-ig évi 1 millió tonnában, utána 2000-ig fokozatosan csökkenő mennyiségben határozta meg. A szovjet-magyar tudományos együttműködés keretein belül a két ország szakemberei a művelési tervet 1969-ben megvitatták és elfogadták. Megállapították, hogy a tervezett technológiával a vízbesajtolással művelt telepek esetében 40-42% kihozatal érhető el.

A mező kúthálózatának kialakítása során fokozatosan kívánták kihasználni azt a kedvező adottságot, hogy a telepek egymás fölötti elhelyezkedése lehetőséget biztosít a két, esetenként három funkció egy kúton belüli megvalósítására. 1969 és 1978 között a művelési tervet többször korrigálták a szakemberek a termelési adatok, a kialakult rétegtartalom- és rétegnyomás-értékek, valamint a vizesedés mértéke alapján.

Algyőn azonban nem csak kőolajat és földgázt együtt tároló rétegek vannak, hanem olajtól független szabad gáztelepek is. Ezek művelési terve 1972-ben készült el. A terv a telepeket objektumokba sorolta, és meghatározta az egyes objektumok bizonyos gazdasági mutatókra nézve optimális megcsapolási ütemét és a kutak végső számát. Ennek alapján az a döntés született, hogy néhány éves feltárás után az évenkénti 2,5 milliárd m³ gáztermelési szintet távlatilag is tartani kell.

Ebbe beleértendő az évi 33 millió m³ olajkísérő gáz is. Bár a telepek megcsapolási ütemének szabályozása a generáltervben meghatározott, illetve elvégzett optimumszámítások alapján történt, a művelési tervben rögzített termelési előírásokat a növekvő földgázigény módosította. Az 5. ötéves terv kezdetére kiépült a teljes szegedi szabadgáz-előkészítő kapacitás. Ez lehetővé tette, hogy az ország igényeit az algyői szabad gáztelepek erőltetett termeltetésével ki lehessen elégíteni. A tervszámok évekig meghaladták az eredetileg tervezett 2,5 milliárd m³/év termelést, és voltak olyan évek, amikor az éves gáztermelés meghaladta a 4 milliárd m³-t.

1970-ben Magyarországon 1,78 millió tonna kőolajat és 2,67 milliárd m³ földgázt termeltek, és ennek az olajnak 68%-a, a földgáznak 96%-a az alföldi területekről származott. A kőolaj-fogyasztás 1970 és 1990 között kb. 8 millió tonna/év volt átlagosan, amiből 2 millió tonna volt a hazai termelés, és ennek közel 75%-át Algyő és Csongrád megye olajmezői adták. A földgáz-fogyasztás fokozatosan emelkedett, és 1980 körül elérte a 11 milliárd m³/év mennyiséget. A hazai termelés 6-7 milliárd m³ volt évente, amelynek 50%-át Algyőn és Csongrád megyében termelték.

1966-ban az algyői területről áttértek a Tisza-Maros szögére, valamint Deszk környékének részletesebb megkutatására. A hazai kőolaj- és földgáztermelés csúcspontját a dél-alföldi régió teljesítményének húsz éven át tartő fölívelése jelenti.

Az 1965–1975. éveket felölelő harmadik-negyedik ötéves terv időszakában a nagy jelentőségű algyői feltárással párhuzamosan tovább folyó kutatások újabb eredményeket hoztak a szegedi, a kiskunsági, a nagykunsági és a békési medencében. Ezeket az eredményeket az alábbiakban foglaljuk össze:

  • 1966 Szank-Nyugat: földgáz, kőolaj. Tázlár: földgáz, kőolaj.
  • 1967 Kiskunhalas: földgáz. Csanádapáca: földgáz, kőolaj. Ásotthalom: földgáz, kőolaj.
  • 1968 Kelebia-ÉK: kőolaj.
  • 1969 Ferencszállás: földgáz, kőolaj. Nagykörű-Surján-Tiszapüspöki: földgáz, inert gáz.
  • 1970 Bugac: kőolaj. Kelebia-D: kőolaj. Battonya-K: kőolaj, földgáz.
  • 1971 Szeged: földgáz, kőolaj. Endrőd-I: földgáz. Kaszaper-D: földgáz, kőolaj.
  • 1972 Tótkomlós-K: földgáz.
  • 1973 Ferencszállás-Kiszombor: földgáz, kőolaj.
  • 1974 Kiskunhalas-ÉK: földgáz, kőolaj. Mórahalom: földgáz. Sándorfalva: földgáz. Füzesgyarmat: földgáz, kőolaj. Komádi: földgáz, kőolaj.
  • 1975 Harka: földgáz. Magyardombegyháza: földgáz. Kevermes: földgáz.

(Folytatjuk)


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem