VGF szaklap

Hőmennyiségmérés vs. költségmegosztás

Hőmennyiségmérés vs. költségmegosztás

Egy lakás (vagy iroda) fűtésihő-fogyasztását tényleges, egzakt módon a hőmennyiségmérők képesek megmérni. Ennek ellenére pl. a társasházi lakások fűtésének elszámolásánál gyakran költségmegosztókkal találkozhatunk, amelyek alapvetően inkább kényszermegoldásnak tekinthetők. Cikkünkből kiderül, hogy mi a legfőbb különbség a költségmegosztók és a hőmennyiségmérők működése között, és ha egyértelműen a hőmennyiségmérők kínálják a pontos és hiteles hőfogyasztás mérést, akkor mi indokolhatja esetenként a költségosztók alkalmazását.

Magyarországon 2003 óta a korábban alkalmazott átalánydíjas költségelszámolás nem használható, a mérés szerinti elszámolás alapja távhős rendszer esetében kizárólag a hőközpontban beépített és hitelesített hőmennyiségmérő, pl. gázkazánnál a hitelesített gázmérő fogyasztási adata lehet. Távhős rendszereknél a lakóközösség az adott településen megállapított hődíjak alapján a hőmennyiségmérővel mért, az épület által felhasznált hőenergiát fizeti meg a távhőszolgáltatók felé. Második lépcsőként kell, hogy megállapításra kerüljön az egyes lakások hőfogyasztásának nagysága. A lakásonkénti fogyasztási értékek számítása történhet az arányosítás módszerével (költségmegosztó) vagy valódi, hiteles mérést kínáló közvetlen méréssel (lakásonkénti hőmennyiségméréssel). Bármilyen fogyasztói egységről (lakásról, üzlethelyiségről, irodákról) is beszélünk, lehetőség szerint arra kell törekedni, hogy fizikailag megmérjük az elfogyasztott hőmennyiséget. Ez legpontosabban egy valódi mérőeszközzel lehetséges, amely az adott lakásban „elhasznált” tényleges hőmennyiség nagyságát méri. A költségmegosztással történő arányosítás egy kvázi kényszermegoldás, melyet csak akkor ildomos alkalmazni, ha hőmennyiségmérő beépítését a társasház fűtési rendszerének kialakítása nem teszi lehetővé. Ilyenek például az ún. felső elosztású egycsöves fűtési rendszerek, amikor egy lakás hőleadóinak (pl. radiátorainak) kiszolgálása több strangról történik. Ekkor egy strang látja el az egymás alatti (de különálló) lakások konyhai radiátorait, egy másik az egymás alatti szintek szobai radiátorait és így tovább. Ilyen esetben azonban az egy lakáshoz tartozó hőleadók számos érkező csővezetékből kapják a fűtővizet, így lehetetlen a lakásba érkező teljes fűtővíz mennyiségét egy pontban megmérni („megfogni”), ami előfeltétele lenne a hőmennyiségmérők alkalmazásának. Ilyenkor marad kényszermegoldásként a költségmegosztók alkalmazásának lehetősége…

A teljes cikket csak előfizetőink olvashatják, bejelentkezés után.

Ha van előfizetése, . Még nem előfizetőnk? Válasszon előfizetési konstrukcióink közül!

Előfizetés

Összefoglalva tehát a költségmegosztó egy arányosító készülék, a hőmennyiségmérő pedig egy tényleges mérőeszköz konkrét hőfogyasztási érték mérésére. Mindkét berendezésnek megvan a maga létjogosultsága, azonban a prioritást a hőmennyiségmérőknek kell élveznie, hiszen ezzel mérhetünk kézzelfogható és tényleges adatokat. Nincs szükség kompenzációra, faktorszámokra vagy más korrekciós tényezőre. A költségmegosztó a hőmennyiségmérőkkel nem felszerelhető rendszerekhez alkalmazható kvázi kényszermegoldás. Mindezek ismeretében kell a lakóközösségnek, a közös képviselőknek döntést hozniuk az alkalmazott mérési módszer választásáról, mérlegelve előnyöket és esetleges hátrányokat, de javasolt mindenképpen hosszú távon gondolkodni, és a költségeket is ennek megfelelően számolni.