Figylem! Ez a cikk 6 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Kellően szilárd, jól alakítható és könnyen csatlakoztatható – ez az ólomcső. Ezt az anyagot hosszú időn át szinte kizárólagosan használták vízvezetékekhez. Az Épületgépészeti Múzeum tárgyait bemutató sorozatunkban ezúttal az ólomcsővel és forrasztási technikáival foglalkozunk.
A természetes víznyerési helyek (folyóvizek, tavak) használata után az ember tartózkodási helye környékén kutat ásott, és ebből elégítette ki vízigényét. Ha ezt a vizet a kúttól távolabb kívánta felhasználni, nyitott csatornákon vagy fából kivájt csöveken keresztül gravitációs úton vezette a kívánt helyre. A felhasználóhelynek tehát alacsonyabban kellett lennie, mint a kút környéke. Ekkor vetődött fel az emberek fejében, hogy nyomás alatti zárt csőrendszer kialakításával ez az akadály leküzdhető.
A cső anyagául olyan fémet választottak, amely kellő szilárdságú, könnyen alakítható és a szükséges szerelvényekhez jól csatlakoztatható. Ez a fém az ólom volt. Az ólom vegyjele Pb, olvadáspontja 327,5 °C, sűrűsége 11,340 kg/m3.
Az ólomcső szerelvényekhez kötése, elágazások készítése lágyforrasztással viszonylag egyszerűen megoldható. A forrasztóón, más néven cin, ólom és ón ötvözete. Az ón vegyjele Sn, olvadáspontja 231,9 °C, sűrűsége 7,310 kg/m3. A szerelőiparban használt forrasztóón (cin) általában 50% tiszta ónt tartalmaz. Ennek megfelelően olvadáspontja 300 °C környékén van, így a forrasztás az ólom olvadása nélkül elvégezhető. A legtöbb iparos, így apám is (aki komáromi bádogos és szerelő volt), saját maga készítette forrasztóónját ólomhulladék és tiszta ón összeolvasztásával, majd ezután öntőkanállal élére állított szögacélba öntésével. A kereskedelemben forgalmazott forrasztóón rúd általában nagyjából 500 mm hosszú, 5×8 mm keresztmetszetű,250 g súlyú.
A leggyakoribb forrasztás a kehelyforrasztás és az elágazásforrasztás.
A kehelyforrasztásnál az ólomcsövet a kívánt hosszúságra vágják az ólomcsővágóval, majd kitágítják a tágító szerszámmal.
Vágóeszköz ólomcsőhöz
Tágító ólomcsőhöz
Az ólomcső belső felületét késsel fémtisztává teszik, és ebbe illesztik a beforrasztandó tárgyat, ami lehet sárgaréz szerelvény vagy egy másik ólomcső. Szerelvény esetén a forrasztandó felületet előzetesen ónozni kell. Forrasztólámpával hevítik a forrasztás környékét és olvasztják meg a forrasztóónt, amit közben porított gyantába mártanak az oxidáció megelőzése érdekében.
Elágazásforrasztásnál megfúrják az egyik csövet, a másikat félhátú faráspollyal úgy alakítják, hogy illeszkedjen a megfúrt csőhöz. A forrasztást úgy végzik, hogy a forrasztóón ne folyjon meg, hanem képlékeny legyen. Faggyúval átitatott ronggyal alakítják végleges formára. Ez a forrasztás nagy szakértelmet kíván. Az ólom nyomócsövet tekercsben hozták forgalomba és elsősorban épületen belül, falhoronyba helyezve alkalmazták. A páralecsapódás okozta építőanyag-károsodás megakadályozása érdekében filcszalaggal (nemezszalag) tekerték körül a csöveket.
Balra: filcszalag, jobbra: pesti, félbudai és budai ólomcső
Budapesten és környékén 3-féle csövet forgalmaztak, „pesti”-t (kis falvastagsággal), a „budai”-t (nagy falvastagsággal) és „félbudai”-t (közepes falvastagsággal). Az ólomcsövet később a horganyzott acélcsövek, vörösréz és sárgaréz csövek, majd a műanyag csövek váltották fel.
Az 1914-es kiadású ULRICH árjegyzék szerint 1–36 mm belső átmérőig forgalmaztak ólomcsövet. A gyakran használt átmérők fő jellemzői
belső átmérő
falvastagság
fm-súly
10 mm–3/8”
1,5–5,5 mm
0,62–3,0 kg/m
13 mm–1/2”
2,0–6,5 mm
1,1–4,4 kg/m
20 mm–3/4”
2,5–10,0 mm
1,7– 10,8 kg/m
25 mm–1”
3,5–117,0 mm
3,6–10,25 kg/m
A szerző az Épületgépészeti Múzeum igazgatósági tagja.
