Figylem! Ez a cikk 5 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az Épületgépészeti Múzeum tárgyit bemutató sorozatunk megelőző darabjában a gőzfűtés jellegzetességeiről olvashattak általánosságban. Most ezen belül rátérünk a kisnyomású gőzfűtés elemeire. Cikkünk első része következik.
A gőzfűtési rendszer számos lényeges eleme eltér a manapság használatos melegvízfűtés kialakításától. Ez elsősorban a telített gőz sajátságaiból adódik. Sűrűsége kevesebb, mint ezredrésze a folyadékfázisú (továbbiakban röviden víz) sűrűségének. Sőt, a levegőnél is könnyebb. Hőmérséklete csak a nyomás jelentős változtatásával érhető el. 100 °C alatt vákuum keletkezik a rendszerben, ez pedig komoly konstrukciós kihívást jelent. Így a fűtésszabályozás csak szakaszos üzemmel érhető el. További gondot jelent az, hogy a csővezeték hővesztesége kondenzvíz keletkezésével jár, mely a vízszintszintes csővezetéknél a cső alján gyülemlik fel. A gőz sebessége általában 20-30 m/s, míg a víz éppen csak csordogál. Ez igen komoly vízütéshez vezethet. Ettől a kondenzátumtól kb. 20 méterenként meg kell szabadulni. Ezt vízzsákcsövekkel érhetjük el. A továbbiakban néhány sajátságos elemmel ismerkedjünk meg.
A kazánban víz és gőz egyaránt jelen van. A vízszintnek nem szabad jelentősen változnia. Ezt vízszintszabályozóval, nívókontrollal érhetjük el. A mellékelt fotón (1. kép) látható a hálózati kondenzvíz-, a gőz- és a kazáncsatlakozás. A szintszabályozást és az adagolást egy úszógolyó segítségével érjük el.
Balra: 1. kép, hálózati kondenzvíz-, a gőz- és a kazáncsatlakozás. A szintszabályozást és az adagolást egy úszógolyó segíti.
Jobbra: 2. kép, radiátorok után alkalmazott torló.
A kazánhoz csatlakozik a biztonsági állványcső (erről már az előző számunkban szóltunk), mely egy rövid és egy kétszer akkora hosszú ágból áll. Üzemszünetben a két szárban azonos a szint. A gőzfejlesztés hatására a növekvő nyomás a rövid szárból a hosszú szárba nyomja fel a vizet. Ha a nyomás tovább nő, mint a megengedett akkor egy kisátmérőjű rövid ágon a gőz kiszökik. Ez inkább csak jelzi az üzemzavart, de a kazánnyomás nem csökken. Ha a személyzet a keletkezett zaj ellenére nem csökkenti a tüzelés intenzitását, akkor az állványcső lefúj és a nyomás zuhanni kezd. A kilökött víz a hosszú szár tetején lévő tartályba kerül, a gőz a szabadba távozik. A nyomás csökkenésével a felső tartályból egy kisátmérőjű csövön visszajut a víz az állványcső aljára és az üzem nagyobb gond nélkül folytatódhat, ha a fűtő személyzet közbe lép.
A hőleadók után csak a kondenzátumot szabad tovább engedni, a gőzt nem. A kondenzvíz leválasztóknak több fajtája van. Egyet, a vízszintes gőzvezetékeknél szokásos vízzsákcsövet már említettük. Radiátorok után alkalmazzák a torlót (2. kép). Ez egy szelepre emlékeztet, egy olyan forgatható dugó van benne, mely lényegében egy kis rést képez. Ezt úgy kell beállítani, hogy csak annyi kondenzátum jusson át, amennyi a fűtőtest névleges teljesítményéhez tartozik. Mivel ez szinte lehetetlen ezért, vagy gőz szökik el, vagy a fűtőtestben feltorlódik a víz, így csökken a fűtőtest teljesítménye. Ez utóbbi a jobbik változat.
