Figylem! Ez a cikk 5 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A fűtéstechnika hőskorában, az 1800-as és 1900-as évek fordulóján a kisnyomású gőzfűtés elterjedt, közkedvelt megoldás volt, noha számos hátránya miatt ma már nem használjuk. Az Épületgépészeti Múzeum tárgyait bemutató sorozatunkban ezúttal ezzel a fűtési technológiával ismerkedhetünk meg.
A központi fűtés több mint 2000 éve alkalmazott megoldás. Először talán a légfűtés alakult ki. A termálvíz adottságait már a rómaiak kihasználták. A gőzfűtés igazi kezdete az 1800-as évek második felére tehető. Ez a gőzgépek és gőzmozdonyok elterjedésével lett népszerű. A századfordulóhoz közeledve Amerikában elkezdődött a felhőkarcolók építése, melyek fűtését a víz statikus nyomása miatt csak igen bonyolultan lehetett volna megoldani. New York-i utcaképeken talán még most is látható a csatornafedelekből kiáramló szökött gőz.
Magyarországon az 1884-ben átadott Operaház és az 1904-ben elkészült Parlament fűtését is gőzkazánokkal oldották meg. Munkahelyemen, a BME-n 1994-ig volt gőzfűtés például a K épületben is. Akkor is csak a kudarcba fulladt Világkiállítás miatt szüntették meg az egyetemen a gőzfűtést. Technológiai okokból ma is működnek gőzkazánok, és ez általánosságban is igaz. Működő épületfűtésről azonban nincs tudomásom, de ipari-technológiai célokból még sokáig szükség lesz a nagynyomású gőzfűtésre, helyi termeléssel.
Épületfűtésre általában telített kisnyomású gőzfűtést alkalmaztak. Ennek biztosítását egyszerű állványcsővel oldották meg. Az építési adottságokat is figyelembe véve kialakult a 0,05 és 0,5 bar közötti túlnyomásos működési tartomány. Ekkor a radiátorok felületi hőmérséklete 100-115 °C körül volt, melyet régebben még elfogadhatónak tartottak. A telítési nyomás és hőmérséklet összetartozása, valamint a nyomás változtatásának nehézségei miatt lényegében állandó hőmérsékletű fűtésről beszélhetünk. Az időjárás változása miatt változott a hőigény, ezért csak a szakaszos üzem jöhetett szóba. Emiatt a fűtött helyiség hőmérséklete akár 5 °C-t is változott.
Balra: Kisnyomású gőzfűtéshez alkalmazott egyszerű állványcső
Jobbra: Öntöttvas radiátor, a korra jellemző cizellált díszítésekkel
További kellemetlen hatást jelentett – elsősorban a fűtési szakasz kezdetén – a csőhálózat és a fűtőtestek gyors hőtágulása során elkerülhetetlenül jelentkező csattogás. A szakaszos üzem velejárója volt, hogy naponta sokszor hol telített gőz, hol levegő, hol vákuum volt a rendszerben. Ez igen intenzív korróziós ártalmat okozott. Így igen gyorsan tönkrementek a vezetékek, illetve szinte csak öntöttvas radiátort lehetett alkalmazni, amelyek viszont legtöbbször nagyon díszesek voltak. A szerelvényeket rozsdaálló anyagból kellett választani. A légtelenítésre és a kondenzvíz leválasztására különös gondot kellett fordítani. A hőleadókban lecsapódott folyadékfázisú vizet el kellett választani a gőztől, és már csak ez mehetett vissza a hőforráshoz, többnyire gravitációs úton. A vízveszteség nagy volt, a vízpótlás bonyolult és költséges. Magas volt az energiaveszteség is.
Talán ennyi ízelítőnek elegendő a gőzfűtés bonyolultságáról és nehézségeiről. Azért ne legyünk igazságtalanok. Álljon itt néhány előny is! Ipari alkalmazásnál például kedvező az, hogy a rendszer könnyen üríthető, mely hosszabb üzemszünetnél fagyveszélyes helyen előnyös. A felfűtés gyorsabb, mint vízfűtésnél. Magas épületeknél nem jelentkezik statikus nyomásterhelés.
A beépítendő szerelvények működését és a hőleadók változatosságát a következő cikkünkben mutatjuk be.