VGF szaklap

Fűtési költségmegosztók a gyakorlatban

| |  630 | |

Fűtési költségmegosztók a gyakorlatban

Az épületgépészetben a precíz és pontos méréstechnika döntő fontosságú. Cikkünkben a végfelhasználók hőenergia-fogyasztásának mérését vesszük górcső alá. A költségmegosztó mérések több mint két évtizedes múltra tekintenek vissza; az elpárologtatásos mérési módszertől jutottak el a mai, legmodernebb digitális mérőműszerekig.

Hazánkban 2003 óta a korábban alkalmazott átalánydíjas költségelszámolás nem használható, a mérés szerinti elszámolás alapja kizárólag a hőközpontban beépített és hitelesített hőmennyiségmérő lehet. A lakóközösség az adott településen megállapított hődíjak alapján a hőmennyiségmérővel mért, az épület által felhasznált hőenergiát fizeti meg. További lépés annak a megállapítása, hogy az épület teljes hőfogyasztásából az egyes lakástulajdonosok, bérlők milyen mértékben részesednek. Cikkünkben ezt ismertetjük részletesen.

Költségmegosztás hőskora

A fogyasztott hőmennyiség felosztása az egyes fogyasztók között többféleképpen történhet. A „hagyományos” módszer szerint az egyes fogyasztási helyekre jutó részt a lakások fűtött légtérfogatainak arányában állapítják meg. A megoldás hátránya, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe az egyes lakások valós hőfogyasztását, vagyis – mivel a számla csak a lakás méretétől függ –nem ösztönöz takarékosságra. Ezzel szemben a panelépületek függőleges elosztású fűtőrendszereiben például a fogyasztásarányos díjfizetés feltételei lakásonkénti hőmennyiségméréssel vagy költségmegosztók alkalmazásával is megteremthetők. A két megoldás közül az utóbbi, azaz a költségmegosztók felszerelése az egyetlen költséghatékony alternatíva, mert a hőmennyiségméréssel ellentétben ehhez nem szükséges a fűtési rendszer teljes átalakítása, amely lakott lakásokban igen nehéz és költséges feladat. Számszerűsítve kijelenthetjük, hogy míg a költségmegosztók felszerelésének költsége a minimális fűtéskorszerűsítéssel együtt 140-160 ezer forintba kerül, addig a hőmennyiségmérő alkalmazása lakásonként akár 700-800 ezer forintos többletköltséget is elérheti.
A költségmegosztókra vonatkozó feltételrendszert két szabvány, a villamos hálózatról táplált készülékek esetén az MSZ EN 834:2000 és a párolgáshő alapján működő, nem villamos hálózatról táplált készülékek esetén az MSZ EN 835:2000 rögzítik.
Említés szintjén nézzük át, hogyan működtek a korábban alkalmazott párolgáshő alapján működő készülékek. A műszerekben egy folyadékkal töltött ampulla található, a hőfelhasználás az ampullából elpárolgott folyadék mennyisége alapján határozható meg. A készülék külsőre egy hőmérőre emlékeztet, amelynek két skálabeosztása van. Az egyiken a hőfelhasználást lehet leolvasni, és ez a skála a fűtőtest watt-teljesítményét, méreteit és típusát is figyelembe veszi, a másik skála számítástechnikai ellenőrzési célokat szolgál. Minden fűtőtestre a teljesítményének megfelelő költségmegosztó kerül, amely biztosítja az elszámolás helyességét. A leolvasással egyidejűleg cserélni kell az ampullákat is. A kiértékelést, elszámolást speciális szoftver igénybevételével készítik el. A költségmegosztót minden radiátorra fel kell szerelni, a mérőműszer hőmennyiség mérésére nem alkalmas, arra viszont jó, hogy a hőközpontban mért hőmennyiséget szét lehessen osztani akár radiátoronként, akár lakásonként vagy még nagyobb egységenként. Az így megállapított arányok alapján kiszámolható, hogy a közösen fogyasztott (és mért) hőmennyiségből mennyi jut az egyes lakásokra.

Nem hőmennyiséget mér

Még a legmodernebb költségmegosztók sem hőmennyiséget mérnek, azaz nem egy konkrét fizikai egységben (kWh, GJ) mért számadatot mutatnak. Arra azonban tökéletesen alkalmasak, hogy az adott radiátorra, melyre felszerelik, megállapítsa, mégis milyen mennyiségben adhatott le hőt, azaz arányosított mérést tesznek lehetővé. Ahhoz, hogy egy konkrét épületben használni lehessen ezt a mérési módszert, szükséges, hogy minden egyes hőleadón elhelyezésre kerüljön a költségmegosztó készülék. Természetesen mindig vannak kivételek, azonban a 157/2005. (VIII. 15.) Korm. rendelet részletesen szabályozza a költségmegosztás gyakorlatát. Ebben a rendeletben arról is szó van, hogy azoknál a lakóknál, ahol egyes vagy mindegyik radiátornál akár objektív, akár valamilyen más probléma folytán kimarad a költségmegosztó felszerelése, hogyan kell megoldani az arányos elszámolást. A mai, legmodernebb költségmegosztók nem egyszerűen elektronikus eszközök, hanem rádiókommunikációra is képes műszerek, így az adatok kinyeréséért nem kell bemenni az egyes lakásokba. Idestova 4 éve a walk-in, walk-by rendszereket is (amikor a leolvasónak az épület elé vagy az épületbe kell menni az adatok összegyűjtéséért) felváltotta az internetes alapú adatgyűjtés.

 Telepítés és működés

Az MSZ EN 834:2000 szabvány rögzíti, hogy a költségmegosztókat a radiátortestre hogyan kell elhelyezni annak érdekében, hogy a lehető legpontosabb mérési adatokat kapjuk. A gyártóknak van némi szabadsága a tekintetben, hogy a készülék pontosan hová kerül elhelyezésre, azonban az egységesség rendkívül fontos. Tény, hogy egy radiátor alsó és felső harmada különböző hőmérsékletű, éppen ezért van szükség a sztenderdekre, így 75 százalék függőlegesen, vízszintesen a radiátor fele az a tipikus pont, ahol a költségmegosztókat elhelyezik. Az elektronikus költségmegosztók korábbi típusaiban is volt már olyan hőérzékelő, amely megmérte a radiátor hőmérsékletét. Azonban a fejlesztések során a helyiség mérésére szolgáló hőérzékelőt is elhelyeztek a készülékben, mert önmagában a radiátor hőmérséklete nem feltétlenül határozza meg a pontos hőleadást. Ha például egy konyhában valaki süt, főz, akár 30 °C is lehet anélkül, hogy a fűtést bekapcsolnánk. És tudjuk, hogy 30 °C-os külső hőmérséklet mellett egy 30 °C-os radiátor nem fog fűteni. A két hőérzékelőt tartalmazó műszerek előnye, hogy a radiátor és a szoba hőmérséklet-különbségét fogja mérni, és ebből egy számítási algoritmus segítségével a beépített mikroprocesszor fog egy eredményt produkálni. Nagyon fontos, hogy az elektronikus költségmegosztókat felhelyezés előtt programozni is kell, melynek során annak a radiátornak a paramétereit is figyelembe veszi a készülék, ahová felkerül (nem mindegy, hogy háromtagú radiátorra, vagy egy 1600 mm hosszúságú lapradiátorra kerül felhelyezésre). A programozás egyszerűen egy optocsatolón keresztül hajtható végre. Így a készülék kézzel fogható adatokat jelez ki az LCD-kijelzőn, azaz ha az egyik radiátoron 3, a másikon 6 egység jelenik meg, akkor ténylegesen az utóbbi radiátor kétszer annyi hőenergiát fogyasztott, mint a másik. Nem kötelező felprogramozni a költségmegosztókat, így viszont a megjelenő adatokat a költségmegosztást végző szakcégnek kell kiértékelni.

 Szóbeszéd és mendemonda

 A legtöbb elektronikus költségmegosztón található egy LCD-kijelző, ami egy számsort jelenít meg. A kijelzett értékek közül van olyan, amely mellett egy ceruza formájú piktogram jelenik meg, ez egy berögzített érték, amely az előző teljes időszak záró számaira utal. A költségmegosztók egy naptári évet mérnek – tetszőleges időponttal indíthatók –, és az utolsó napi értéket jelenítik meg. Így a lakó akár referenciaként vissza tud tekinteni, hogy adott évben hogyan is áll a fogyasztásban a megelőző esztendőhöz képest. Valamint a kijelzőn a készülék gyári azonosítója is látható. A három adat felváltva jelenik meg a műszeren. Ennek ellenére lakógyűlések rendszeres témája a költésmegosztók, ugyanis akik sokallják a fűtés vagy a HMV-készítés díját, hajlamosak összeesküvés-elméletet sejteni a háttérben. Tudnunk kell, hogy a költségmegosztó egy rendkívül precíz mérési eszköz. Való igaz, hogy ténylegesen a teljes egészében felhasznált hőmennyiséget nem tudja megmérni a készülék, tekintettel arra, hogy radiátorra vannak felszerelve, és az átmenő vezetékek is kisebb-nagyobb arányban részt vesznek a fűtésben. A jogszabály viszont pontosan rendelkezik a költségmegosztók elszámolásáról, amely ezt a tényt is figyelembe veszi. Lakógyűlési „megmondó” emberek gyakran érvelnek azzal, hogy a mérés nem hiteles. Sokan úgy gondolják, hogy ami nem hiteles, az egyben pontatlan is. Ez nem így van! A költségmegosztó mérés nem hitelesíthető, mert nem tényleges fizikai egységeket mér, ugyanakkor 1 százalék alatti hibával dolgozik. Azt is tudnunk kell, hogy a hőmennyiségmérés nagyságrendekben és pontosságban is ugyanezt tudja. Így semmiféle aggodalomra nem adhatnak okot a költségmegosztók.

Felvetődhet még az utólagos manipulációk kérdése is. Amíg nem volt rádiós technológia, addig az adatokat a leolvasó a lakó szeme láttára rögzítette három lapon. Így a szolgáltató beavatkozása a rendszerbe alapjaiban kizárt volt. A rádiós rendszeren keresztül emberi beavatkozás nélkül érkeznek be a mérési adatok, így talán még biztonságosabb lett a rendszer. Az internetes okosméréses rendszereknél az adatokat a költségmegosztást végző cég portálján is viszont lehet látni. A felhasználó pontosan követni tudja a mért értékeket, hogy az adott napon, az adott időben, milyen fogyasztással rendelkezett. A beavatkozás elvi lehetősége is kizárt tehát.

 A költségmegosztók felszerelése önmagában nem jelent megoldást a fogyasztás csökkentésére. Csak akkor érdemes használni ilyen eszközöket, ha a lakók be tudnak avatkozni a saját fűtési rendszerük szabályozásába. A szekunder fűtéskorszerűsítés tehát, például egy panelház esetében elengedhetetlen, azaz termosztatikus szelepeket, strangszabályzókat, egycsöves fűtési rendszer esetén átkötő szakaszokat kell beépíteni. Ha nagyságrendekről beszélünk, akkor a korszerűsítés költsége lakásonként 140-160 ezer forintot tenne ki, amely érték egy hozzávetőleges szám. A beruházás általában 4-5 év alatt megtérülhet.     

EnergiahatékonyságEnergiamegtakarításTávhő